Örömünnep

24 Óra - - MEGYEI KÖRKÉP - Petrik József jozsef.petrik@mediaworks.hu

Színházi rendezőként az állami általános iskola negyedikeseként debütáltam. Darabom sikert aratott az osztálytársak körében, mégsem lett belőlem Ádám Ottó, Marton László, Jordán Tamás, Alföldi Róbert vagy Kazimír Károly. Mivel a zeniten hagytam abba. Azaz, az ősbemutató egyben szakmai karrierem végét is jelentette.

Március tizenötödikei művem fundamentuma meglehetősen egyszerű(?) volt. A nézők szimpátiáját a seregnyi kokárdára és a Nemzeti dalra alapoztam. Bejött. Ma már csak arra emlékszem, hogy a négy-öt szereplő oly’ tiszta, őszinte gyermek szívvel szavalta el a „Talpra magyart”, mint a legendárium szerint Petőfi tehette a Nemzeti Múzeum lépcsőin. A vastapsot bezsebeltem, bezsebeltük, és vidáman tértünk haza. Persze otthon is elújságoltam, mennyire boldogan, milyen vidáman ünnepeltünk. Apám rá is csodálkozott mesémre, mármint, hogy miért ne örültünk volna március tizenötödikének, hiszen az egy századokon átragyogó nap.

Azóta, ezt mintha elfeledtük volna. Mit is? Hát, hogy március idusa a magyarság örömünnepe. Pedig azóta számtalan megemlékezést tartottak, és a Nemzeti dal minden egyes sora ugyanolyan hatással van rám, mint kisiskolásként. Szinte ugyanazzal a patetikus érzéssel áraszt el, legfeljebb még jobban értem. Azt viszont jóval kevésbé, hogy az ünnepi szónokok miért jutnak el – néhány gondolat után – azonnal Világosig, Aradig. Miért kell nekünk állandóan elszomorodnunk, gombóccal a torkunkban végig hallgatni az emlékezőt? Az emlékezőt, aki csupán arra nem emlékszik, milyen napot írunk. Segítek neki, március tizenötödikét. Majd’ százhetven éve, ezen a napon – úgy képzelem el – még a fák is virágba borultak Pest-Budán. Az emberek hajadonfőtt, kigombolt felöltőben, egymás vállát veregetve csatangoltak székes fővárosunk utcáin vagy a kávéházak teraszán fennhangon beszélgettek. Esetleg egymás kezéből igyekeztek kiragadni Petőfi Sándor „nemzeti dalát”.

Bocsássanak meg nekem, ha én a búsongást augusztus 13ra halasztom, amikor a világosi vár omladozó falainak tövében, a szöllősi mezőn Görgey letette a fegyvert vagy október 6-ra, amikor dicső tábornokaink életét lőpor, golyó és kötél oltotta ki.

Pedig azóta számtalan megemlékezésen vettem részt

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.