„A szelet elengedni nem lehet”

Bécsi Gyula februárban megalakítja a Lajtha harmadik gyermekcsoportját

Heves Megyei Hirlap - - Interjú - Szomszéd Eszter eszter.szomszed@mediaworks.hu

EGER Negyven év – ennyi telt el a megyeszékhely népszerű csapatának, a Lajtha László Néptáncegyüttesnek a megalakulása óta. A jubileumot nagy sikerű gálával ünnepelték. A jelenlegi művészeti vezetővel, Bécsi Gyulával beszélgetett a Hírlap egy kicsit a múltról, de annál többet a jelenről és a jövőről.

– Mennyire divatos dolog manapság néptáncot tanulni?

– Úgy gondolom, a mai fiatalságnak is szüksége van erre a hagyományra. A néptánc ugyanis sok ismeretet vonz magához: a zenét, a viseletet, a mozdulatokat vagy a kézművességet. Nálunk a kislányok már saját maguknak hímzik a kendőjüket, a fiúk pedig botot faragnak. Ez a fajta természetesség megnyugtatja és feltölti őket. – A Lajthánál hogy működik: benneteket keresnek vagy az együttes keresi az utánpótlást?

– Őszinte leszek: nem mentem még oda senkihez, hogy szeretnék csoportot alakítani. Az összes gyerekcsoportom úgy alakult, hogy szájról szájra terjedt a hírünk, és mindig hozták a kicsiket, hogy foglalkozzunk velük, tanítsuk őket. Most, februárban például indítunk egy újabb tagozatot, így ez lesz a harmadik gyerekcsoportunk a Csosszantó és a Csoszogó mellett. – Hogyan lett a Lajtha művészeti vezetője 2011-ben?

– A 35. éves jubileumi előadást követően Barsi Csabi akkori vezető leköszönt, én addig – 12 évig – táncosként voltam jelen az együttesben. A többiek megszavaztak, én pedig vállaltam a feladatot. Akkor épp’ a Táncművészeti Főiskolára jártam, művészeti vezető voltam az Egres Néptáncegyüttesnél, és sok gyermeket tanítottam már akkor is. – Hogyan és mikor kezdett el táncolni?

– Egerben születtem, de a szüleim Makláron kezdtek el építkezni. A szembe szomszédaink Németh Erzsébet Zsóka és Kovács Ernő voltak, ők alakítottak a településen egy csoportot. A fél utca biztos, hogy táncolt akkoriban. Hamar megtanultuk az alapokat, ügyesen fejlődtünk, de azért huncutok voltunk. Azelőtt nem gondoltam volna, hogy a tánc az életem része lesz, nemhogy a tanítás, de valahogy így alakult: szívesen jöttek hozzám segítséget kérni a társaim. Az eredeti szakmám egyébként fafaragó, amit Nádudvaron végeztem. A famunka megnyugtat, de sajnos már nincs rá időm. – Ha ez már nincs, akkor hogyan kapcsolódik ki?

– Úgy tartom, ha a szelet megfogja az ember, nem lehet elengedni. A párom, Anett is táncol és tanít, és érzékeljük, hogy most kicsit beszippantott bennünket ez a világ. Személy szerint mindig megfogadom, hogy kevesebbet vállalok, de minden leadott feladat helyett jön egy másik. Ráadásul magamnak is keresem a kihívásokat: februárban jön a Busai házaspár – ők készítettek már több koreográfiát is nekünk – és elkezdjük gyűjteni, tanulni az Eger környéki anyagokat, táncot, zenét. Lesz egy nagy projektünk ezzel kapcsolatban, és ehhez minden támogatásra szükségünk lenne. Szeretnék készíteni Egernek egy műsort, illetve minősíteni szeretném az együttest. – A felnőtt együttesben az idősebb korosztály is szép számmal képviselteti magát. Fiatalon és fitten tart a néptánc?

– Rengeteg boldogsághormont termel a tánc, fitten tart testileg, frissen pedig szellemileg. Mindenben segít: a matematikában, a térlátásban, és kitartásra tanít, energiát ad. Mondok egy példát: a páromnak az egyik moldvai tánc közben ment ki a bokája, ami azonnal bedagadt, de végigtáncolta az estét, és csak utána vittem be a sürgősségire. Itt keménység van, nálunk már a 4-5 évesek is helytállnak. Egy táncos olyan, mint egy élsportoló, csak a mi világunk nehezebb, mert amit csinálunk, azt mindig mosollyal az arcunkon kell tenni. Egy-egy csizma 2–3 kiló, a viseletek és a mozdulatok is nehezek. Érzik a kisfiúk is, hogy ebben van kihívás, ebbe bele kell fektetni az energiát. Mesélik a szülők, hogy az egyik diákom a szemetet cifrával viszi ki, de többen dzsúdóznak, és amikor edzéskor futniuk kell, ütögetik közben a lábukat. Bennük van a néptáncos vér. – A próbákat hol tartja egy ilyen nagy létszámú csapat?

– Általában a Bartakovics Béla Közösségi Házban, de sajnos most „betegeskedik” a művház, mert felvált a padló. Kicsit spártai körülmények között próbálunk, de az Egri Kulturális és Művészeti Központ mindig segítőkész, ha rólunk van szó. Mégis úgy érzem, Eger kinőtte magát. Minden hozzánk hasonló együttesnek van saját műhelye, mi kénytelenek vagyunk sok esetben máshol sátrat verni, hogy gyakorolhassunk. Nagyon reméljük, hogy egyszer lesz egy saját kuckónk, ahová kitehetjük az elismeréseinket. Olyan hely kell, ahol a nap bármely szakában szólhat a zene, düböghetünk, és ez nem zavar senkit. – Benne van a néptáncegyüttesben még 40 esztendő?

– Kell hozzá kitartás és kell a lélek. Szükség van azokra, akik szívükön viselik az együttes sorsát. A közösség a rosszat kiveti magából és erősíti a jót. Úgy gondolom, ha jó az, amit csinálunk, akkor annak élnie kell. Lényeges dolog, hogy a Lajthának van utánpótlása. Ha ez nincs, akkor jövő sincs. Az utódok kinevelésére a táncban is ugyanúgy kell figyelni, mint bármelyik sportágban. A célom, hogy Egerben is maradjanak táncosok, akik biztosítják a folytonosságot.

A jubileumi gálán majd’ kétszázan léptek színpadra

Bécsi Gyula szerint a tánc rengeteg boldogsághormont termel. Fitten tart testileg, frissen pedig szellemileg

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.