Hiányzó alumíniumlapok

Zinner Tibor az elmaradt igazságtételről, arról, amire nincs mentség, és a felállítandó szégyenfáról

Magyar Nemzet - Saturday - - Magazin - SASHEGYI ZSÓFIA

– Zsidó származásúként, holokausztérintettként sokaknak az volt az első reakciójuk 1944 után, hogy a kommunizmus felé fordulnak. Ez az ön családjában is felmerült?

– Nem is volt kérdéses. Amikor apám 1944. december 6-án hazajött a munkaszolgálatból, elment a kommunista pártirodára, belépett, és tag is maradt mindaddig, amíg meg nem vádolták, le nem tartóztatták anélkül, hogy megállapították volna, elkövette-e a neki felrótt cselekményt, és ki nem zárták a pártból. Attól a pillanattól kezdve befejezte a MSZMP-vel és jogutódjaival való együttműködést. Ami a család érintettségét illeti, miután apám elolvasta Leninnek a kulákság likvidálásáról írott szavait a bolsevik párt rövid történetét taglaló könyvecskében, tájékozódni próbált erről Aczél Györgytől, aki akkor Zemplén megyei első titkárként éppen velünk egy házban lakott. Mivel Aczél nem tudta pontosítani a leírtakat, apám úgy döntött, nem várja meg, amíg likvidálják, így önként „felajánlotta” a tolcsvai szőlőnket, ahol – tekintve, hogy a numerus clausus miatt nem vették fel az egyetemre – a munkaszolgálatból visszatérése óta dolgozott. Gyerekfejjel megértem, hogy arra kényszerítették, vegyen részt a második téeszszervezési hullámban. Érthető okokból voltak vele szemben fenntartásai.

– Ön hogyan került Budapest Főváros Levéltárába?

– A diploma átvételét követően egyetemi tanársegéd lettem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, és amikor a tanszékvezetőm közölte, hogy nem megy el arra az 1973 októberében rendezett várostörténeti konferenciára, amelyet Ságvári Ágnes, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója szervezett, engem delegált maga helyett. Ott hozott össze volt egyetemi professzorom, Ránki György Ságvárival, aki arról beszélt, hogy a belügy és a Fővárosi Bíróság most fogja átadni a népbírósági iratokat, amelyek rendezésével egy történészt bízna meg. Így jöttem föl 1973. december 1-jén Budapestre. – A kezdetektől kritikusan szemlélte a Rákosi-rendszert?

– Egyáltalán nem, hiszen akkoriban semmit sem tudtunk róla. Erről a korszakról szinte alig volt egyetemi tananyag, hasonlóképp a középiskolákban. Ha az embernek nem volt megélt családtörténete, fogalma sem volt róla, mi folyik itt, a szüleim pedig nem beszéltek előttem ezekről a dolgokról. A szememet az 1945 előtti bűnösök felelősségre vonása okán létrehozott népbíróságok anyagai nyitották föl, amelyekből teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az elítéltek negyven százalékát, közel tizenkét és fél ezer embert csak a kiszabható törvényi minimum húsz százalékával, öt- helyett egyesztendős szabadságvesztés büntetéssel marasztalták el, magyarul, éppen csak annyira ítélték őket, amennyit előzetesben leültek.

– Ságvári Ágnes úgy fogalmazott, önt csak úgy lehet kordában tartani, ha a párt is rajta tartja a szemét a munkáján. Mivel érdemelte ki ezt a különleges figyelmet?

– Semmi különöset nem csináltam, hacsak azt nem, hogy ebédszünetben, amikor mások kimentek ebédelni, lementem a pincébe, és megismerkedtem a bazilika altemplomában őrzött iratanyagok tartalmával.

– Nem volt ez veszélyes akkoriban?

– Mivel ezek az anyagok kilencvenkilenc százalékban csak egy meghatározott kör számára voltak kutathatók, nem volt kockázata, hiszen mint referensnek az volt a kötelességem, hogy dolgozzam fel, rakjam sorba, állítsam fel az eredeti rendjét ezeknek az iratoknak. Más kérdés, hogy én közben céduláztam, kijegyzeteltem, másológép híján toll és karton segítségével igyekeztem kigyűjteni belőlük a fontosabb információkat.

– Mikor kezdett tudatosan a fennálló rendszer bűneinek feltárásába?

– Ha jól belegondolok, már a Major Ákossal elvégzett munka előtt, a hetvenes évek második felében teljesen világossá vált számomra, hogy ami itt folyt a népbíróságokon, nem egyezik a tankönyvekből kapott képpel. Az ébredés részben azáltal következett be, hogy voltak olyan kollégáink a levéltárban, akik személyükben vagy hozzátartozóként szenvedői voltak az ’56-ot követő megtorlásoknak, másrészt Ságvári révén, aki imádott mesélni a fiatalkoráról és korábbi tevékenységéről, például arról, hogyan folytattak lehallgatásokat. Ezekre az előzményekre épült a felfedezett levéltári iratanyag, Kovács Béla kihallgatási jegyzőkönyvei vagy a Magyar Közösség-ügy aktái, amelyekből teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Rajk-perrel indult a történet, hiszen már az 1945–49 közötti időszak sem volt fenékig tejfel. Sőt...

– Miután megírta Major Ákos visszaemlékezésének előszavát, kézről kézre adták egymás között az addigra félreállított egykori nagy fejesek. Nem érezte kockázatosnak, hogy a 70-es, 80-as években olyan emberekkel ül le beszélgetni a múlt dolgairól, mint Péter Gábor, a vele együtt elítélt volt igazságügy-miniszter, Décsi Gyula, Marosán György vagy a híres vérbíró, Olti Vilmos?

– Fel sem merült bennem. Tulajdonképpen azzal sem voltam tisztában, hogy az életemmel játszom. Az ember ilyenkor a fától nem látja az erdőt, viszont a megismerés vágya hajtja. Egyébként jellemző volt a rendszerre, hogy ezeket az embereket, akiket addigra elbocsátott a „Cég”, ekkor már nem is figyelték, így nyugodtan kézről kézre adhattak egymás között.

– Ne mondja, hogy nem jutott eszébe, hogy ez veszélyes játék!

– Tényleg nem fogtam fel. Olyannyira, hogy teljes lelki nyugalommal ad- tam oda az első ilyen anyagomat Csendes Károlynak a 80-as évek közepén. Fogalmam sem volt róla, hogy korábban Csendes a legfőbb ügyész büntetőügy szakbeli helyettese volt, és tagja a Szűcs Ernő vezette titkos hálózati csoportnak vagy hogy Szőlős fedőnéven jelentett. Erre csak akkor jöttem rá, amikor egyszer 1989-ben az ablak felé fordítottam egy iratot, amelyről ki volt festve a neve. Mivel az írógép üt, a domborulatból ki lehetett olvasni a nevet. Neki adtam oda az első ilyen anyagomat, és ő hosszú oldalakon keresztül írt hozzá kommentárt.

– Miért állt érdekükben beszélni ezeknek az embereknek?

– Két személytől eltekintve mindegyikük arra törekedett, amire Mindszenty is az emlékirataiban: elmondani a saját verzióját a történtekről. Persze volt olyan is, aki, mint utóbb rájöttem, ahelyett, hogy vallott volna magáról, tulajdonképpen engem hallgatott ki. Ilyen volt Tihanyi János, az egyházi alosztály vezetője vagy Bálint István, az ÁVH főorvosa, aki csak leste a szavaimat, aztán rögtön előadott egy olyan friss koncepciót, amelyről tudta, hogy nekem tetszeni fog. Ugyanazt játszotta, mint ’53-ban, a letartóztatásakor. Akkor is húszfajta változatban mondta el a történetet, mindenki kiválaszthatta, ami neki tetszett. A megkérdezettek többségének azonban elemi érdeke volt, hogy megvédje magát, hiszen a politika – amely a Rajk–Brankov-pernél jelölte meg az origót – ekkor már indexre tette őket, és azt próbálta elhitetni az emberekkel, hogy a bajok csak ott kezdődtek. El akarták mondani a saját verziójukat, és ideadták a rendelkezésre álló irataikat, vagy elmondták, hol találom őket. A hivatal ördöge azonban mindig rosszul dolgozik, mert bár úgy tudtuk, hogy a koncepciós perek iratait megsemmisítették, a Legfelsőbb Bíróság páncélszekrényében megtaláltam a Rajk-per mindmáig egyetlen legépelt teljes, tehát nem csupán a rendelkező, hanem az indoklási részt is tartalmazó ítéletét. Aki keres és kutat, annak sokszor szerencséje van. Az említett páncélszekrényből került elő a Rajk-per másodfokú, a Mindszentyt és társait érintő eljárás másodfokú, a Szálasi és társai per elsőfokú bírájának, az ’55 szeptemberében öngyilkosságot elkövető Jankó Péternek az összes ítélete is, és ott találtam meg Nagy Imre és társai ítéletét is 1986–87-ben.

– Milyen élmény rábukkanni egy ilyen elveszettnek hitt, fontos peranyagra egy páncélszekrény mélyén?

– Ennek nem az volt a lényege, hogy az ember elsőként találja meg, hanem hogy minél előbb publikálni tudja. Amikor a Legfelsőbb Bíróság elnökével és munkatársaival megcsináltuk azt az ötkötetes sorozatot, amely az Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez címmel látott napvilágot, az vezérelt minket, hogy egyfajta igazságtételt szolgáltassunk. Azt akartuk, hogy ezek a dokumentumok mindenki számára hozzáférhetők legyenek.

– A Törvénytelen szocializmust a jóváhagyásuk nélkül publikálták az Új Magyarországban. Miért volt ez forradalmi olvasmány a rendszerváltás pillanatában?

– Mert addig ennél jobban soha senki nem tárta fel a múltat. Ebben a munkában – a ránk nehezedő nyomás ellenére – nevesítve megírtuk, ki mit követett el. Ha valakinek igénye lett volna rá, ez alapján már akkor megcsinálhatta volna a számonkérést az egykori bűnelkövetőkkel szemben.

– Nem okozott nagy csalódást, hogy ez végül elmaradt?

– Nekünk a jobbító szándék volt a célunk, a számonkérés már nem a mi feladatunk volt. Mi egyet tehettünk: letettük az asztalra a dokumentumokat, amelyekkel élhettek volna.

– A napokban a Parlamentben rendezett igazságtételi konferencián elhangzott beszéde után sokan Gulyás Gergely szemére vetették, hogy szerinte Göncz Árpád hiúsította meg az igazságtételi törvény hatálybalépését, holott Orbán Viktor, Áder János és Kövér László is ellene szavazott. Mi okuk volt rá?

– Az a Fidesz még a Szadesz kinyújtott karja volt. Mást jelentett akkor antikommunistának lenni, amikor valaki még mezei MSZMP-tag volt, mint most, ennyi idő távlatából. Nekik még annyi ismeretük sem volt arról a korszakról, mint nekünk, akik ezzel foglalkoztunk. Könnyű volt őket megvezetni azoknak, akik korábban nyakig benne voltak a kommunista médiumok disznóságaiban, írták az undorító ocsmányságokat, és utóbb váltak Nagy Imre és köre híveivé.

Erről a korszakról alig volt egyetemi tananyag, hasonlóképp a középiskolákban. Ha az embernek nem volt megélt családtörténete, fogalma sem volt róla, mi folyik itt.

– Önnek mi a személyes véleménye: kinek a felelőssége, hogy elmaradt az igazságtétel?

– A véleményemet inkább megtartom magamnak. Az viszont meggyőződésem, hogy igazságot kellett volna szolgáltatni, egyszerűen mert olyan dolgok történtek, amiért felelősségre vonás járt volna. Ám Gulyás Gergely nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt mondja, nem volt meg hozzá a társadalmi támogatottság. Az ország más-

fajta eufóriában élt a rendszerváltoztatáskor, a fiatalok inkább azon törték a fejüket, hogyan lehet majd eljutni akár Lisszabonba, mások azon, mit lehet privatizálni, a különböző sérelmet szenvedettek pedig azon, milyen kárpótlást kaphatnak. Az igazságtétel csak egy meghatározott kör számára volt fontos.

– A társadalom motivációdeficitje a Kádár-rendszer évtizedeinek eredménye volt?

– A puha diktatúra nyilvánvalóan könnyen elfeledteti a dolgokat. 1967– 68-ban volt utoljára politikai kivégzés Magyarországon, ezután már csak gyilkosság miatt akasztottak. A hatalom társadalmat sokkoló magatartása, amely 1961 augusztusáig jellemző volt, nincs többé. A hátrányosan érintettek körének nagy része – akár a kivégzetteket nézem, akár a huszonhatezer elítéltet, a közel 13 ezer internáltat vagy akiket megfosztottak a munkavégzés lehetőségétől, a továbbtanulástól – a 90- es évekre jórészt életét vesztette, és a Recski Szövetség vagy a Történelmi Igazságtétel Bizottságának hangja sem hatolt fel olyan magasságba, mint a rendszerváltást megelőző időszakban. Ha egy társadalmat ilyen mértékig sokkolnak, szó szerint föld alá kényszerítenek, az megtanul csendben lenni. Ráadásul az 1956 óta eltelt több mint három évtized alatt felnőtt egy új generáció, amelyet már nem a múlt érdekelt, hanem a hogyan tovább. Ha a számonkérés el is maradt, a szégyenfát meg kéne csinálni. Ahogy a név nélkül vagy álnéven eltemetettek lábára is került egy kis alumíniumlap a törzskönyvi számukkal, legyen meg az alumíniumlapja azoknak a kihallgatóknak is, akik vertek, akik különböző lelki, fizikai vagy egyéb kényszernek vetették alá az embereket, ne maradjon a nevük titokban. Tudja meg a társadalom, kik voltak ezek az ügyészek, bírák, politikusok, jogászemberek, akik szakmá- juk, hivatásuk megcsúfolásával egy olyan eszme szolgálatába szegődtek, amely ide vezetett.

– Tősér Ádám önről szóló, a múlt hétvégén bemutatott, A Zinner című dokumentumfilmjében úgy fogalmaz: bár a társadalom emlékezetében úgy él a múlt rendszer, mint amely egyszerűen verőlegények segítségével érte el, amit akart, valójában sokkal többről volt szó. Mit ért azon, hogy az államvédelem vezetői hétpróbás gazemberek voltak, akik mindent tudtak az emberi lélekről?

– Profik voltak. A felsővezetői kör nem akárkikből állt, több nyelven beszélő, annak idején nagyszerű egyházi gimnáziumokban tanuló, művelt, nyugatot vagy keletet járt emberekről van szó, nem nyeretlen kétévesekről. Tudták, hogyan érjék el a céljukat. Ha a vallatás alatt a szomszéd szobában egy nő elkezdett sírni, a férjnek azt mondták, na látja, a hetedik hónapban lévő feleségéből épp most verik ki a gyereket, vagy ha az illetőnek összekötözték a kezét-lábát, s a kihegyezett ceruzát odatették a falhoz és nekidöntötték vagy a lavór vízbe áramot vezettek, azt vallotta, amit hallani akartak.

– Ön szerint nem mentség, ha valaki a vérbírók közül azzal takarózik, hogy nem tehetett mást. Szembesítette ezzel valaha azokat az egykori fejeseket, akikkel interjúkat készített?

– Valóban nem mentség, ugyanis felállhattak volna. Tömérdek olyan ember volt, aki ’56-ot követően nemet mondott a gyorsított eljárásokra és a statáriális ítélkezésre. A közhiedelemmel ellentétben volt ennyi mozgásterük a bíráknak abban az időben is. Ám ha annak idején úgy mentem volna oda interjút készíteni, hogy rájuk rontok a nézeteimmel, egy sem állt volna szóba velem. Sokszor így sem volt egyszerű dolgom. Előfordult például, hogy valamit meg akartam tudni Péter Gábortól, és amikor hatodik vagy hetedik alkalommal futottam neki, mosolyogva azt mondta: „Kedves Zinner elvtárs, ha én egyszer valamiről nem akarok beszélni, fölösleges visszatérnie rá. Én a szovjet elvtársakról csak jót fogok mondani, mert 1953-ban nekik köszönhettem, hogy Rákosi nem gyilkoltatott meg.”

– Volt, aki megbánást tanúsított? Décsi Gyula

– Persze, mindenképpen, Farkas Vladi úgyszintén, hiszen ezért segítettek. De volt olyan is, aki úgy fogadott, hogy kiküldte a feleségét, aki kávét sem hozott, lehúzta a rolót az ablakon, és engem világított meg, hogy figyelje az arcomat, miképpen reagálok az általa elmondottakra.

– Sosem félt?

– Bármilyen furcsa, a legfélelmetesebb a Marosán Györggyel való találkozás volt. Annak ellenére, hogy neki meghatározó szerepe volt az ’56 utáni megtorlásokban, valami olyan magabiztosság sugárzott belőle, mint aki soha nem feltételezné, hogy rajta bárki számon kérheti, mit csinált. Lehet, hogy aki, miként ő, egyszer már végighallgatta saját halálbüntetésének a kihirdetését, másképp viszonyul a dolgokhoz. Mintha egy hatalmon lévő emberrel beszéltem volna, nem egy nyugdíjassal, akinek annyi maradt, hogy ülhet a lakásában, és megihatja a napi egy üveg francia konyakját.

– Most mit kutat?

– Annak a több mint 1300 kivégzésnek a körülményeit, amelyeket 1945 és 1988 között ebben az országban elkövettek. Nekem most nem a személyek fontosak, hanem a törvények, a jogszabályok, amelyek alapján végrehajtották őket. Szeretnék képet kapni róla, hogy a bakó vagy a gyilkos sortüzet leadó kivégzőosztag miért fosztotta meg ezeket az embereket az életüktől. Mi van a háttérben? A jogalkotó vagy a rendszer disznósága, az illető személyes tragédiája? A hatalom mozgástendenciái érdekelnek.

– Sok terhet, sok sötét históriát cipel magában, és úgy vettem észre, mindig akkor mosolyog, amikor a legszomorúbb dolgokról beszél. Mindig tudott így „mosolyogni”, amikor ezekkel a személyes drámákkal találkozott?

– Nem. Voltak nagyon nehéz éjszakáim, nehéz napjaim. Amikor az ember szembesül ezekkel a dolgokkal, hiába van otthon egy kisgyerek, aki felüdíti, hiába van felesége, hiába van esti program… Egy sebész sem tud felszabadultan színházba menni este, ha valakit úgy műtött meg aznap, hogy visszavarrta, mert tudta, hogy menthetetlen. Ráadásul, míg a papír halott dolog, szemtől szemben hallani egy visszaemlékezést nagyon megrázó tud lenni. Az ember csak ránéz arra a kis joviális, fehér bajszú bácsikára, aki mesél, és el nem tudja képzelni, hogy hogyan verethetett agyon embereket… Ezért az egyéni ügyeknél milliószor fontosabb számomra az, hogy le tudjuk írni a rendszer működését a felkutatott vallomások segítségével, hiszen a rendszer önmagában is iszonytató volt.

Megszámlálhatatlanul sok tragédiát hordoz magában, nem is csak személyes családtörténete révén, de azért is, mert a múlt rendszer legnagyobb politikai bűnözőivel készíthetett interjúkat. A történésszel A Zinner című, az életéről szóló, nemrég bemutatott dokumentumfilm kapcsán beszélgettünk.

FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ

DR. ZINNER TIBOR 1948. december 15-én született Sátoraljaújhelyen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tiszteletbeli egyetemi tanára, 2016 óta a Veritas Történetkutató Intézet levéltárvezetője.

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.