Kisboldogasszony 140 ruhája

Milyen szép is az, amikor a lemenő nap átsüt a lányok-asszonyok arany karika fülbevalóin

Magyar Nemzet - Saturday - - Magazin - TOMPOS ÁDÁM

A csatkai búcsúba kétfajta ember jár. Először is azok, akikkel a csoda már megtörtént, miután elzarándokoltak a 220 fős Komárom-Esztergom megyei falu melletti szent kúthoz, és ittak a vizéből. Aztán jönnek azok, akik szeretnék, hogy a csoda velük vagy hozzátartozójukkal is megtörténjen. Ám nemcsak a kút szenteltvize fogy ilyenkor, hanem a lavórban hűtött whisky és a retikülbe rejtett konyak is. Merthogy ekkor bizony sátoros mulatságot rendeznek a cigányok.

Bessenyei Dániel dilemmában van. A fiatal nyíregyházi férfi ott áll a Csatka melletti dombok között megbúvó szent kút felett, kezében nagyot szisszen a kétliteres kólásüveg. Embereset húz belőle. Ott áll a kút mellett a kisfia, aki – leszámítva a skorpiós tetoválást és a szemöldökpiercinget – Bessenyei Dániel szakasztott mása kicsiben. A neve is ugyanaz, mint az apjáé. Páros lábbal ugrál, úgy kiabál. – Hozd az üveget, apa, vigyünk vizet! – Majd ha elfogyott a kóla, nem fogom kiönteni – feleli sztoikus nyugalommal, miközben rohangáló kisfiára próbál figyelni. Danika hol a bal oldalán szalad el, hol a jobb kezét húzza, hogy menjenek végre puskát venni az árusokhoz. Úgyhogy nem tudunk hosszabban szót váltani, de alighanem amúgy is Dániel az egyetlen a környéken, aki nem tud tucatnyi csatkai sztorit ránk zúdítani csodás gyógyulásról, s nem mesélhet verekedéssel végződő lányszöktetésről sem: először van itt életében.

Csatkában nemcsak az az érdekes, hogy „cigány Mekka” lett a település melletti erdő mélyén megbúvó szent kút. Az Irgalmasság Anyjáról elnevezett kápolnát életében legalább egyszer – de inkább többször – szinte minden Kárpát-medencei roma felkeresi. Érdekes itt az is, hogy nem találkozunk senkivel a búcsúban, akit egy gesztus, egy kósza félmosoly, egy hamiskás szemcsippentés, egy félszeg kacsintás erejéig azon kapnánk, hogy megpróbálja elbagatellizálni a csatkai csodákat. Mert sok van belőlük. Annyi, hogy pontosan nem is lehet tudni, menynyi, és hogy melyik volt az első. A kápolna 1862-ben épült, de már 1792-ből vannak feljegyzések, melyek szerint Meizler

Vilmos itt nyerte vissza a látását. Más források szerint 1863-ban történt az első rendkívüli gyógyulás, akkor egy vak cigány fiú kezdett újra látni, miután megmosta az arcát a csatkai vízzel.

A győri László család tagjai is hisznek a forrás erejében. Hatalmas bevásárlószatyrokat tesznek le a csobogó szent kút mellé, másfél és kétliteres palackok zörögnek bennük. A gyerekek lassan megtöltik őket, közben Lászlóné csípőre tett kézzel elmondja, hogy ez másfél-két hónapra lesz elég.

– Ezzel mosom az arcom, és ezzel is főzök. Tudja, nemcsak nagyon finom, de nem fáj utána a lábam sem – mutat az asszony a bedagadt bokájára. Aztán a vállaira veszi az egyik szatyrot, és megindulnak mind felfelé a kálvárián. Búcsú van, nem sietnek.

Tóth Zoltánnal, a Csatkai Mária Kegyhelyért Alapítvány kuratóriumi elnökével csak futtában tudunk váltani pár szót. Hol a tűzoltók keresik telefonon, hol a gyémántokkal kirakott aranykoronát, egy tehetős roma család adományát kell elhoznia a falu polgármesteri hivatalának széfjéből, hol a szabadtéri oltár magasságát kell átállítania.

– Rám maradt minden, miután meghalt Balázs József testvér, a búcsújáró hely kapucinus remetéje – kezd bele a történetébe az egyébként pápai Tóth, aki építési vállalkozóként, majd szerződtetett karbantartóként került Csatkára. Ma már csak pápaiak vannak a 2002-ben létrehozott alapítványban, mivel „a csatkaiak kiöregedtek”. Nemcsak fenntartják és szépítik a kápolnát és környezetét, hanem – nincs rá jobb szó – fejleszteni is szeretnék a búcsút. Ennek érdekében egyfajta tanulmánynak is tekintették közelmúltbeli medjugorjei útjukat a hercegovinai Mária-zarándokhelyre. Nincs könnyű dolguk. Sok olyan tényező is ellenük dolgozik, amely épp hogy a csatkai búcsú varázsát adja.

– Panaszkodtak múltkor soproni aszszonyok, hogy Mariazellben nincs annyi elhullott levél, mint itt. Ez igaz, de hát hat hektár erdő van körülöttünk, így nehéz – néz szét Tóth Zoltán szinte szabadkozva. Ám most egyetlen levelet sem fúj a szél a szabadtéri mise padjai között. Kisebb csoda talán ez is. Mondani sem kell, Tóth Zoltán is hisz bennük. A gyógyulásokban, az eltűnő daganatokban – tud ilyenekről is bőven –, a nehezen magyarázható jelenségekben, a hétköznapi, gyakran apróságnak tűnő jelekben is.

– A kápolna a Szentgyörgy-vonalon helyezkedik el. A bal oldali hajóban szoktak sokan bizsergést érezni, főleg a hölgyek. Megmondom őszintén, én még nem éreztem ilyesmit, bár most is libabőrös lett a karom, ahogy beszélek róla – fejtegeti, és ahogy végigsimít az alkarján, megszólal a telefonja. Nem unatkozik.

Az oltár virágait igazgató Suromás Ferenc sem. A kockás inges, mellényes, nyakában fakeresztet viselő férfi úgy áll előttünk összekulcsolt kézzel, hogy nem is tudjuk másról kérdezni, mint hogy milyen feladatai vannak egy itteni remetének. Tiltakozik: egyszerűen csak gondnoknak tartja magát. E minőségében ez az utolsó búcsúja Csatkán, hamarosan egy önfenntartó ökofaluba költözik. Egyik feladata éppen a csatkai csodákhoz kapcsolódik. Naplót vezet róluk ugyanis. Suromás Ferenc szépen rajzolt betűkkel jegyzi fel őket, egy oldalra kettőt. Beleolvasunk. „Egy férfi már régóta panaszkodott kínzó torokfájásra, jó ide- je nem okozott számára örömöt az evés. Amikor azonban ivott a forrásból, a kínzó fájdalom elmúlt, a magával hozott elemózsiából pedig alaposan belakmározott.” Másik feladata, hogy intézkedjen a kegyszobor ruháiról.

– Az oltárunk Mária-szobra öltöztethető, több mint 140 ruhája van. Azért nem tudom pontosan megmondani, mert folyamatosan kapjuk az adományokat. Most is kaptunk egyet egy roma családtól. Azt kérik, hogy a hatos misén ez le- gyen a Szűzanyán – vezet körbe a ruhák között. Annyi van, hogy külön szoba kell nekik. Hoznak párat ottlétünk alatt is, cserélni kell a kétórás misére.

A csatkai búcsúban nincsenek távolságok. Pár perc alatt el lehet jutni a kápolnától a közeli tisztásra, ahol a forgatagot tartják. Mégis külön világok ezek. Ott lepisszegik a kis Dzsúliót, hogy ne legyen már hiperaktív, ne verekedjen a szenteltvíznek készített Mária-alakú, lecsavarható koronájú, fröccsöntött palackkal. Itt recsegve ordít az autómagnóból Jolly és Kis Grófo. Arról énekelnek, hogy „értünk rajong minden bomba lány”, meg hogy „ha mulatunk, nem számít a pénz”. Csirkehálóval takart pultból lehet kapni az aranyozott kegytárgyakat és kereszteket, lavórban hűtött whiskyvel és dobozos sörrel kínálnak. Ott a hétköznapokban az autógyárban dolgozó Nagy Gábor önkéntes figyel rá, hogy ne robbanjon be a Mária-szobor üvege a sok mellérakott gyertyától, meg hogy ne kapjon lángra a pázsit a lecsöpögő forró viasztól, „mert senkinek sem szabad eloltani a gyertyáját”. Az ő feladata lesz az is, hogy eltakarítsa a szobor előtt felhalmozódó, húszcentis viaszréteget. Kézi kapával. Itt sorra nyílnak a Mercedesek, Audik, BMW-k csomagtartói, és vagy rikító báli ruhák, vagy súlyos húsok kerülnek ki belőlük. Ott tizenöten közvetítik élőben, hogy a kopasz, atlétás férfi percekig térdepel az oltár előtt, míg itt legalább ennyien várják az öreget, hogy sült kolbászokkal egyensúlyozva megérkezzen családja asztalához, ahol első dolgaként üveg konyakot húz elő felesége retiküljéből.

Ott misék és keresztelők váltják egymást, itt zenekarok.

„Itt” és „ott” között két egyforma, meredek út húzódik. Az egyik mentén árusok állnak. Nagy Sándor kegytárgykereskedő standja is itt van. Állítja, regénnyit tudna mesélni Csatkáról, hiszen 35 éve árul itt.

– Minden évtizednek megvan a hordaléka – kezdene bele, hogy kifejtse, mi változott itt, de a regény szinopszisáig sem tudunk eljutni, mivel folyamatosan szolgálja ki a vevőket. Ami nála nem szimpla adásvétel: ha a vásárló kéri, szenteltvízzel meg is áldja a kegytárgyat. Nem pap, nem lelkész, de a hetvenes évek óta foglalkozik szentekkel, szól a magyarázata.

Megáldja azt a két Mária-szobrot is, amelyet rózsaszín babakocsiban tol a kápolnához a megrendelő család, és egy sprite-os palackból szenteltvizet fröcscsent a Nyitra mellől érkező Marek Lakatosék szobrára is. Új tulajdonosa boldogan öleli magához a kígyót taposó Máriát, úgy indul tovább. A hálószobájában fog állni. Édesanyja közben kezeit széttárva elárulja, nekik már „megmutatta magát a Szűzanya”. Hozzáteszi: „Megjelenhet akár magának is!” Miután ezt megbeszéltük, óvatosan próbálunk érdeklődni Marek tetoválásairól. A jól

Tóth Zoltán is hisz bennük. A gyógyulásokban, az eltűnő daganatokban – tud ilyenekről is bőven.

megtermett férfi szemeiből ugyanis elrajzolt könnycseppek hullanak. Három is, ami a börtönszimbolika szerint három ember megölését jelenti. Ám Marek nem ezért hullajtja a könnyeket. Csak úgy csináltatta őket. Miközben ezt mondja, szorítja a szobrot. Akkor teszi le, amikor alkudni kezd egy árusnál, sokallja ugyanis a 2500 forintot a rózsaszín szappanbuborék-pisztolyért.

Árpád testvérnél, a kamionsofőrből lett remeténél nem kell alkudni. Ingyen adja a szentképeket, de olyan vehemenciával-kedvességgel, hogy elugrani sem lehet előle.

– Ne féljetek a nagy szakállamtól – mondja hálós baseballsapkájával, szürke csuhájával és gubacsból készült rózsafüzérével az aranykeresztes, pecsétgyűrűs, napszemüveges cigány zarándokok közül meglehetősen kirívó remete. Persze Árpád testvér mindenhonnan kitűnne a gondolataival is.

– Nem börtönöket kellene építenie a kormánynak. A vallást kéne nyomni. Ha sokan tudnák, hogy a lopás és a gyilkosság bűn, nem kellenének börtönök – magyarázza, és három perc alatt bezsebeli közben az ötödik köszönetet, amelyek után automatikusan elhangzik, hogy „áldja meg magát az Isten”. Árpád testvér azért nem bízza el magát. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a gubacsok közé fűzött, műanyag halálfej.

– Azért lóg itt, hogy emlékeztessen rá, hova jutunk mi mind – mondja nevetve, mintha amúgy nem is érdekelné a földi lét.

A másik út a kápolnától a kálvárián keresztül vezet a búcsúhoz. Pálinkázó férfit veszünk észre ott, ahol „ Jézust megfosztják ruháitól”. Amikor közelebb érünk, akkor látjuk, hogy az asztala nem más, mint a kettétört stációszobor. Mögötte ott áll az érdi Jakabék tábora.

– Amióta az eszemet tudom, járunk Csatkára. Régen pont úgy álltak a lovas szekereink, mint most a teherautóink – idézi fel Gábor, a családfő, a hatvanéves dédnagyapa. Büszkén mutat körbe: legalább húszan vannak, több generáció. Az idill teljes, a gyerekek játék babákat csavargatnak zsibongva, a három bográcsban rotyog a csülkös pacal, a Németországból hozott kisteherautó hátuljában felállított rezsón serceg a rántott csirke. Az aggregátor, amelyről az eperpálinkával megpakolt hűtő működik, messzebb duruzsol, így tisztán hallani, hogy az egyik unoka telefonján Kis Grófo arról énekel, „ma lecsúszik a torkomon vagy száz ital”.

– Régen el kellett indulni már szerdán, hogy ideérjünk péntekre. De ma is már hónapokkal a búcsú előtt készülünk nagyon – magyarázza öblös hangján Gábor. Természetesen van családi csodájuk: egyszer szakadt az eső, karon ülő húgára mégsem esett egy csepp sem. Gyorsan meg is áldotta őt az atya. A másik: 19 éves korában itt beszélte meg az akkor 13 éves feleségével, hogyan fogja megszöktetni. Azóta együtt vannak, annyira, hogy a nej ott mosolyog tetoválás formájában is a családfő jókora felkarján. Mosoly egyébként van bőven, Gábor minden szavához mellékel egyet. Ahhoz is, amikor a verekedésekről nosztalgiázik.

– Sok késelés volt itt az erdőben, de meg kell jegyezni azt is, hogy én olyanra nem emlékszem, hogy innen bevittek volna valakit az őrsre a rendőrök. Elvégezték a fegyelmezést a fák között – mondja hamiskásan. Csak akkor komolyodik el, amikor arról beszél, hogy kevesen járnak már a búcsúra.

– A jehovák meg a többi kisegyház elcsábította a cigányokat. Mi tartjuk magunkat, régi római katolikusok vagyunk, a házunkban is szentképek vannak – jegyzi meg büszkén. Utána szó szót követ, és kiderül, ők adták a gyémántokkal kirakott koronát az alapítványnak.

Estefelé a búcsúban már vegyül a bográcsok alól szálló pernye a pisztolyokból kilőtt szappanbuborékokkal. A szent kútnál hatalmas tömeg gyűlik össze. Mind forrásvizet vinnének, várják tőle a csodát. Nagyapák áldják meg lovári nyelven mormolva a tömegbe rángatott unokáikat, közben megmossák a lurkók arcát, asszonyok kiabálnak cukorbetegségüket panaszolva, s állnak neki tolakodni üvegeikkel a kút irányába. Beállunk közéjük mi is. Olyan sokáig kell várnunk, hogy a hangoskodás, tülekedés helyett már azt kezdjük nézegetni, milyen szép is az, amikor a lemenő nap átsüt a lányok-aszszonyok arany karika fülbevalóin. Mert hát búcsú van, mi sem sietünk.

FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ

Marek Lakatos frissen vásárolt Mária-szoborral (balra) és imádkozó hívek a csatkai templomban. „Cigány Mekka”

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.