Keresztrejtvény

Magyar Nemzet - Saturday - - Magazin - SZÖRÉNYI LÁSZLÓ

Tolnai Ottó múlt hét végén a balatonfüredi Lipták-villa, azaz a Fordítóház gyönyörű kertjében mint idei és egyúttal első életműdíjasa a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny pályázatának, amely a 25. volt idén az alapítás óta, Jász Attila kérdéseire felelgetve körülbelül két órán keresztül átváltoztatta saját magát olyan alkotóvá, aki látszólag válaszol, valójában beavat, elvarázsol, mint unokáját a mesélő nagypapa vagy neveltjeit az óvó néni. Nemcsak a kérdező érezhette ezt, hanem mindenki, olyan hallgatók is, akik először látták Tolnait, és még azok is, akiket csak a személyiség nyűgözött le, mert műveit eddig még nem olvasták. A legegyszerűbb dolgokról beszélt, és mégis a legbonyolultabbakról: találomra lelt vagy cél nélkül gyűjtött tárgyakról, amelyeket előbb véletlenül, később kísérletezve, végül módszeresen átformált olyan betűkké, amelyek azután összeálltak valami együttessé, amely értelmezhető egy kihalt nyelv mégis mindenki számára érthető képírásaként, avagy Pollock-szerű, akár óír kódexeket felidéző kalligráfiaként. Nem csoda, hogy a nyugodtan szertartásnak nevezhető beszélgetés végén Jász Attila mintegy leleplezte, azaz közszemlére tette a művész egy képét, amely hasonló módszerrel készült, és amely nemsokára egy szentendrei kiállításon lesz látható. Azt hiszem, mindenki egyetérthetett a kitüntetettet laudáló Radics Viktória szavaival, amelyek a Litera.hu-n is megjelentek: „Őt olvasva közel állunk ahhoz, hogy ne egy halom hasított fa legyen a világ a lábunk előtt heverve, hanem inkább fölénk boruló göcsörtös életfa, mely az axis mundi archetípusa szerint bontogatja kis »semmis« leveleit, amelyeket Ottó küldözget.”

Az ebéd utáni Magyar Nemzetben volt egy skandi, amelyben a következő gyönyörű meghatározást találtam: „Tolnai Ottó nagypapája!” Lelkesen beírtam, hogy „ótata”, majd este a hajón, amikor Ottó barátom átvette a kitüntetést, különdíjként átnyújtottam neki ezt a keresztrejtvényt dedikációval ellátva. Mindenki csodálkozott, de azt hiszem, ő érezte és éreztük, hogy valahogyan nem zökkentünk ki abból a ritmusból, amely délelőtt óta folyamatosan megforgat bennünket, és amelybe beletartozott fia, Tolnai Szabolcs filmje is, amelyet délután a Tolnai művészetével foglalkozó konferencia zárásaként vetítettek, és amely ritmus ereje hasonlított ahhoz a folyamatos ringatáshoz, amelylyel minket a Füred és Tihany között himbálózó hajó fogadott.

Megpróbáltam kulcsot keresni. Nem volt olyan nehéz, elég volt két-három asszociáció az internet keresőjében. Az egyik ótataközpontú volt, a másik keresztrejtvény-központú. Az elsőből természetesen azonnal kiviláglott, hogy miért hajón kapta meg a díjat, hiszen az ótata is hajón jött haza Horgosra annak idején az orosz hadifogságból: „Hiszen az előbb is rosszul mondtam / Nem a teafőző tojást szereltem a safhauzen / Láncára hanem a teafőző tojás láncára szereltem / Ótatám zsebóráját / Élete végefelé ha megszólalt még ugyan / Már nem afrikai vadászatairól mesélt / Egy hajóval bajlódott / Valaki csunyán átverte ugyanis / Illetve az a valaki annyit értett a hajóhoz / Szögezte le ismételten, mint egy marék só / Pedig hát most már egészen biztosan állítható / Sosem is vadászott Afrikában / Sosem is volt saját hajója / Vályogot járt verni a horgosi határban / Amely a véletlen folytán ország- határ is volt / És innen keletkeztek aztán a bonyodalmak / Átkerült az anyaországba / Majd tovább bóklászott megkerülve a földet / (Orosz fogság etcetera) próbált hazamászni / Mondom nem aggódom / Különben is annyit értek hozzá, mint egy marék só.” (Signeponge)

„Ótata” már megvan, lássuk a „keresztrejtvényt”. Ez a szó szerepelt ugyan az egyik asszociációsorozatban, ahol volt Tolnai, volt ótata, és volt hajó, de – mint kiderült – ez a Jelenkor egyik számából való hosszabb idézettömb volt több cikkből, amelyekben Szajbély

Mihály – aki egyébként szintén ott volt, és részt vett a konferencián – elemezte Tolnai költészetét, és annak főleg a színelmélettel kapcsolatos valőrjeit, majd utána következett Marno Jánosról egy tanulmány, András Sándortól – aki különben szintén ott volt a balatonfüredi konferencián –, aki használta a keresztrejtvényt metaforaként a költő világának megfejtésére. Marno János éppen nem volt jelen, de mindenki tudta, hogy előző évben ő kapta meg a Quasimodo-nagydíjat.

Tehát akkor szűkítettem a keresést Quasimodóra, és melléírtam olaszul a keresztrejtvény szónak megfelelő cruciverbát. Be is jött rögtön természetesen egy olyan, 1947-ben írott Quasimodo-vers, amelynek rengeteg elemzése van, és az elemzők közül nagyon sokan fő fogalomként éppen a keresztrejtvénnyel, annak átvitt értelmével operálnak, s ez az átvitt értelem egyértelműen a megfeszítés, a kereszthalál teológiai fogalma felé mutat. Sokan lefordították e verset (Alle fronde dei salici) magyarra is, lássuk most Rónai Mi

hály András fordításában (A fűzfa lombján): „Nem, akkor mi nem énekeltünk, / mikor szívünkön német taposott / s holtak közt jártunk, akik ott hevertek / az utcán és a felperzselt füvön; / mikor bárányként panaszkodott a kisded – / s sötét sikollyal meredt rá az anyja / sürgönypóznára feszített fiára! / A fűzfa lombján függött citeránk is / akkor – s nem járták könnyű húrjait, / csak tovarezgő, bánatos szelek.”

Tolnai Ottó ótatás versének címe nem véletlenül azonos Derrida híres nyelvfilozófiai könyvének címével, hiszen a vers elején nyilatkozik is róla: sajnálja, hogy magyaroknak sose jutott eszükbe, hogy lefordítsák, pedig lassan kimegy a divatból. A rá következő ótatás emlék arról szól, amit a nyelvfilozófia nem tud sem megérteni, sem megmagyarázni. Ilyen például a haza. Talán nem is például, csak leginkább.

Látszólag válaszol, valójában beavat, elvarázsol, mint unokáját a mesélő nagypapa vagy neveltjeit az óvó néni.

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.