„Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült”

● Martin József drámája az ököritói bál apropóján önmarcangoló nemzetkarakterológiai vizsgálatot is végez

Magyar Nemzet - Saturday - - Kultúra - PETHŐ TIBOR

A napisajtó a pillanat műfaja. Nemcsak a közhely igazságából kiindulva, de saját tapasztalatunk alapján is nyugtázhatjuk, hogy a legtöbb cikk (legyen bármilyen mély, hatásos) szinte mindig csupán rövid távon okoz megrendülést bennünk.

A 107 évvel ezelőtti hatalmas ököritói tűzkatasztrófáról annak idején bőségesen mért tudósításokban számoltak be a lapok. Mi történt az egyébként jómódú szatmári faluban? 1910. március 27én, húsvétvasárnap megtartották a szokásos bált a hagyományosan erre a célra használt csűrben. A rendezők, nehogy illetéktelenek fizetés nélkül juthassanak be a mulatságra, beszögelték a két kijáratot. A papírszalagokkal, fenyőgallyakkal, lampionokkal díszített teremben gyertyák és petróleumlámpák világítottak. A korabeli tudósítás az egyik túlélő beszámolója alapján rögzítette a pillanatot, amikor a tűz elterjedt: „újra rázendített a fúvószenekar, a gyertya feldőlt a lámpában, lángot kapott a bura. Az alatta táncoló huszár elővette a kardját, és odacsapott. Nem tudta szegény feje, hogy a hólyaglámpa nem madzagon lóg, hanem dróton. S a kard felcsapta a lángot a drót végével a mennyezetre.” A pánikban sokakat agyontapostak, de a legtöbb emberrel rendkívül gyorsan terjedő, hatalmas máglyává egyesülő lángnyelvek, a mindent beborító füst végzett. A sebesültek orvosi ellátása a megye nemtörődömsége, a bürokratikus akadályok miatt jelentős késéssel indult meg, ami tovább gyarapította a halottak számát. A felelősöket soha nem sikerült megtalálni, igaz, nem is nagyon keresték őket.

A Spinoza tenyérnyi színpadának közepén pianínó áll, a hangszer felénk néző hátoldalára a korabeli, legkülönfélébb politikai színezetű napisajtó egy-egy példányát erősítették. Az előadást felveze- tő, a függöny vörösén játszó vészjósló, pattogó-recsegő lobogás hangja és árnyjátéka rendre vissza-visszatér. A kezdeti pillanatokban a háttérből Móricz Zsigmond a Nyugatban megjelent írásának első sorait halljuk: „Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült. Mind halottam, valamennyit gyászolom.”

A szerző, Martin József jórészt korabeli újságcikkek alapján írta meg az Ég a város, ég a bál is című dokumentumdrámát. Az imént a pillanat műfajaként jellemzett tudósítások, riportok, hírek együtt, a maguk szikárságában különös erővel támadnak fel. Maradandó, fajsúlyos szövegként jelennek meg a közönség előtt.

Hogy Ököritó bizonyos értelemben csupán metafora, és a történet ürügyén a színpadon önjellemző, önmarcangoló „nemzetkarakterológiai” vizsgálat is zajlik, azt világosan mutatják a katasztrófát követő jellegzetesen hazai események: a vármegye hanyag, az események netán konfliktust, büntetőpereket hozó lényegi elemeit pedig igyekszik eltussolni a hatóság. Emlékoszlop viszont állíttatik – ez szintén kötelező ecsetvonás. A dráma ugyanakkor kinyílik más, hasonló módon (olykor szellemileg is) gyilkos tragédiák felé; a XX. század sűrített levegőjét érezzük, felsejlik Trianon, 1944 kegyetlen (ön)pusztítása, a holokauszt.

Az események Czeizel Gábor rendezésében, Hajdú László és Széll Attila szavai nyomán elevenednek meg a stílszerűen fekete és vörös színekből építkező pódiumon. Játékuk a helyzethez és a tudósítások stílusához egyszerre illeszkedő, szikár megrendültséget tükröz. Egyetlen eltúlzott, zavaró tényezőt érdemes megemlíteni: sokszor nem világos, ezért indokolatlannak, keresettnek is érezzük a különböző, a legváratlanabb pillanatokban felcsattanó, majd ismétlődő hangeffektek szerepét.

A színészi játék a helyzethez és a tudósítások stílusához egyszerre illeszkedő, szikár megrendültséget tükröz

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.