Ezek a pártok nem akarnak diktatúrát

Tudomásul kell venni, hogy az érzelmi tényezőknek is van helyük a politikában

Magyar Nemzet - Saturday - - Vita vélemény - PAÁR ÁDÁM TÖRTÉNÉSZ, POLITOLÓGUS

Az Alternatíva Németországnak (AfD) a szavazatok 12,6 százalékával a mandátumok 13,3 százalékát nyerte el a legutóbbi választásokon. Sokan megrettentek ettől. Vannak, akik szerint különösen akkor látszik aggasztónak a négy évvel korábban alakult párt bekerülése a Bundestagba, ha eredményét összehasonlítjuk a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) teljesítményével.

1949 utáni történetének legrosszabb mutatóját produkálta az 1890-ben alakult SPD – Németország legrégebbi és Európa egyik legrégebbi ma is létező szociáldemokrata pártja. A szavazatok 20,5 százalékát szerezték meg, ez 5,2 százalékpontos veszteség előző eredményükhöz képest. A párt másfél évtizede sodródik, leképezve az állapotát az európai fősodorbeli szociáldemokráciának. Amely egészében identitáskeresésben van. Azon tépelődik, milyen mértékben vállalhatja a leszakadó rétegek és régiók képviseletét úgy, hogy ne kockáztassa a gyűjtőpárti identitást. Meg azon, milyen mértékben lehet rendszerkritikus úgy, hogy ne süsse magára a fejlődés kerékkötőjének bélyegét. Két érték – a haladás és a humanizmus – a szociáldemokráciában évszázadokon keresztül együtt haladt, miként egy sínpár. Az új, robotizációval fémjelzett korszakban (kérdés, hogy hívhatjuk-e még ezt kapitalizmusnak) a két sín elkanyarodik. A szociáldemokraták – ha komolyan veszik a humanizmust – egyre kevésbé örvendhetnek a haladásnak, amennyiben azon a tech- nológiai haladást értjük. Megoldást jelenthetne, ha a szociáldemokrácia átértelmezné mindezt: vállalná a haladást ideálokban és humántudományokban, de fékezné a technológia terén.

Nem elméleti a kérdés. Három pártcsalád is súlyosan belevág a szociáldemokrácia hagyományos bázisába. A radikális alternatív szociáldemokrata vagy szocialista pártok (ezeket kevésbé művelt körökben divatos kommunistának hívni, ami tájékozatlanságra vall), a zöldek (amelyek bátrabban kritizálják a technikai és növekedésalapú fejlődést), valamint a (tévesen) szélsőjobboldalinak nevezett bevándorlásellenes alakulatok, amelyek fölismerték az európai munkavállalók leértékelődésében rejlő veszélyt.

A fősodorbeli szociáldemokratáktól balra álló radikálisok (Németországban a Linke, Spanyolországban a Podemos), vagy meghatározhatatlan identitású radikális mozgalmak (Görögországban a Sziriza) komolyan megkérdőjelezik a hagyományos szociáldemokrata pártok uralmát. A zöldek és a bevándorlásellenesek ugyan nem akarják leváltani a fősodorbeli szociáldemokratákat, hiszen más pártcsaládokban politizálnak, de meg kívánják hódítani a bázisukat.

Bár szélsőjobboldalinak bélyegzik, az AfD valójában azok közé a bevándorlásellenes szervezetek közé tartozik, mint a holland Szabadságpárt, az Osztrák Szabadságpárt, az Igazi Finnek vagy az amerikai Tea Party. Ezek a pártok és mozgalmak kritizálják a bevándorlást, elutasítják országuk kormányainak menekültpolitikáját, de nem támadják sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot. Sőt: éppen a közösségi kötődések kiala- kult hálózatát, a nemzet(állam)i szolidaritásközösséget megalapozó kohéziót féltik a multikulturalizmus árnyékától.

A multikulturalizmus bírálata régi téma. Már a sokak által (ugyancsak tévesen) szélsőjobboldalinak minősített, valójában inkább libertariánus Pim Fortuyn is rossz bizonyítványt állított ki a multikulturalizmusról: „A multikulturális társadalom nem működik. Nem egymáshoz közel, hanem különválasztva élünk.” Ezek a pártok és mozgalmak úgy érzik, meg kell védelmezniük azt a világot, amely ismerős a kisemberek számára. Nem tagadják, hogy azok mellett állnak, akik „mernek kicsik lenni”. A „kicsiség” kultuszát teremtik meg, a nagy szervezetekkel – köztük a legnagyobbal, az Európai Unióval – szemben. A kisvá- rosi kisember, a kisvállalkozó, a kisgazda, a kisparaszt, a kisbolt, a kis családi műhely az ideáljuk, szemben a tömegek ide-oda mozgatását szerintük lelkiismeret nélkül, profitalapon szervező nagytőkével, az érdekvédelmet feladó, mindinkább „besárguló” nagy szakszervezetekkel, az elidegenedő nagypolitikával, nagy pártokkal.

Ezek a pártok és mozgalmak nem akarnak diktatúrát. Semmiképpen! Kisembervédő programjuk a demokrácia ősatyja, Rousseau népszuverenitás-elméletét abszolutizálja. Rousseau idealizálta a kisembert, a kézművest, a parasztot, és megvetette a költekező, fényűző életmódot folytató elitet. A rousseau-i elméletben a gazdaságnak a dolgozó embert kell szolgálnia. Ebben a felfogásban a bankárok, kereskedők – egyszóval minden pénzzel foglalkozó szakma képviselője – gyanúsak: „adjátok oda a pénzeteket, hamarosan láncokat kaptok cserébe”, figyelmeztetett a filozófus a Társadalmi szerződésben. Napjaink rendszerkritikus, bevándorlásellenes és elitellenes pártjai osztoznak Rousseau-val és a rá hivatkozó jakobinusokkal a pénzügy iránti megvetésben, mondván, a „pénzügy szolgaságot jelent”.

Ezekre a pártokra előszeretettel húzzák rá napjaink divatos jelzőjét: populista. Valóban! Ha a kisember védelmében „a nép” megkonstruálását érezzük, és hozzátesszük az elitellenességet, majd esetleg még egy karizmatikus vezetőt is állítunk a mozgalmak élére, akkor együtt van mindaz, amit Christa Deiwiks a populizmus képleteként határozott meg. Az AfD esetében alkalmazva ezt: „a nép” jelentheti a német kisembert, de regionális metszetben, az AfD keletnémet támogatói számára a keletnémet embert is. A karizmatikus vezetőt Frauke Petry lemondása után még keresi a párt.

Szögezzük le: a populizmus nem minősítés, legalábbis semmiképpen sem negatív értelemben! Ha az AfD megfelel napjaink populizmusértelmezésének, ebből nem azt a következtetést kell levonni, hogy kevesebb populizmus kell a politikában. Ellenkezőleg. Az SPD-nek és testvérpártjainak – beleértve a magyarországi baloldalt – több „jó” populizmusra volna szükségük. A belga David Van Reybrouck, a magyar Csizmadia Ervin és Antal Attila nyomán föl kell vetni: van olyan, hogy „jó” populizmus. Tudomásul kell venni, hogy az érzelmi tényezőknek is van helyük a politikában, a baloldali erőknek pedig bátrabban kellene vállalniuk rendszerkritikus nézeteiket. Már csak azért is, mert a valódi szélsőjobboldal nem fogja betartani azokat a magatartási szabályokat, amiket a balos és jobbos pártok többsége – beleértve az AfD-t is – magára nézve kötelezőnek talál.

A baloldali erőknek bátrabban kellene vállalniuk rendszerkritikus nézeteiket mindenhol

FOTÓ: AFP/TOBIAS SCHWARZ

Frauke Petry, az AfD volt vezéralakja 2017. október 18-án Berlinben

MARABU RAJZA

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.