TARKOVSZKIJ SPIRITUÁLIS VILÁGÁBA VEZET A MŰCSARNOK KIÁLLÍTÁSA

Andrej Tarkovszkij spirituális világába vezet a Műcsar rnok új kiállítása

Magyar Nemzet - - Címlap - FICSOR BENEDEK

Magányos faház az erdő szélén, nyitott ablakában egy nő nézi az esőt, könnycseppek csorognak végig az arcán, hirtelen kiáltás harsan, tűz van, lassan végigmegyünk a házon, ki a tornácra, és már látjuk is, ég a pajta, a lángok vörösre festik az ereszről lehulló esőcseppeket. Mintha egy álomban lennénk, tompa érzékeinkkel szinte felolvadunk a képben. Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjének jelenete azonban nem álom, sokkal inkább emlékkép, az orosz rendező gyermekkorának emléke. A legszemélyesebb élményeit tárja elénk, ám amit látunk, túl van a személyességen, Tarkovszkij az időt formálja filmmé, azt az időt, amelyben mindannyian élünk, így hiába beszél önmagáról, alkotásai rólunk, a nézőről is szólnak. A filmet ihlető fotókból szerdán nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Az Emlékek tükre című tárlat időutazás, látomásszerű múltidézés és egyben főhajtás a filmművészet egyik legnagyobb és leghányatottabb sorsú alakja, az 1986-ban elhunyt Andrej Tarkovszkij előtt.

– Úgy gondolom, azért jár az ember moziba, hogy ráleljen az eltűnt, az elvesztegetett vagy a még birtokba nem vett időre – írta Tarkovszkij A megörökített idő című könyvében. Az igazi film nézője így nem is annyira néző, mint inkább tanú, teszi hozzá, a rendező pedig szobrász, aki az időből formál műalkotást.

Tarkovszkij számára ez a szobrászat folyamatos küzdelmet jelentett. Negyed- százados pályája során összesen hét filmet készített, és nem a vissza-visszatérő alkotói válságok hátráltatták, hanem a szocialista filmművészet haladó elvei, amelyek korlátai közé még véletlenül sem lehetett beszorítani filmjeit. – Apám távol tartotta magát a politikától, alkotásai magasan a politikai ideológiák fölött állnak – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Andrej A. Tarkovszkij, a filmrende-

Legfontosabb feladatának azt tartotta: megmutassa, válságba kerültünk, különösen a világ nyugati fele

ző fia, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke és a műcsarnokbeli kiállítás kurátora. – Élete mégis rémálom volt a Szovjetunióban. Sokan azt gondolják, hogy ötévi elmélkedésre volt szüksége, mielőtt nekiállt volna a következő filmjének, de ez nem igaz. Rengeteg ötlete volt, folyamatosan dolgozott volna, de megakadályozták benne, ezért is hagyta el hazáját a nyolcvanas évek elején.

Andrej Tarkovszkij 1932-ben született az Ivanovói terület egyik apró falujában, Zavrajevóban. Hároméves volt, amikor édesapja, Arszenyij Tarkovszkij költő elhagyta a családot, ezután édesanyjával, Marija Ivanovnával egy kis bérelt házban éltek vidéken. A gimnázium után előbb az arab nyelvet tanulmányozta, majd a Bányászati Intézetben tanult, végül a Moszkvai Filmfőiskolán végzett. Első filmje, az Iván gyermekkora 1962-ben készült el. Négy évvel később forgatta Andrej Rubljov című filmjét, amelyben a nagy orosz ikonfestőnek állít emléket. Ekkor került a szovjet filmügyi és belügyi hatóságok látókörébe, a zaklatások a hatvanas évek végétől folyamatossá váltak.

A rendező ugyanis egészen másként képzelte el a realizmust, mint a kulturális élet irányítói. Tarkovszkij számára a valóság csak a költészeten keresztül vált megragadhatóvá, így véleménye szerint a legrealistább film nem az, amely a kézzelfogható anyag mentén mesél a világról, hanem amely költészetté válva a matérián túli világot is feltárja. Ennek legtökéletesebb példája az 1974-ben készült Tükör, amely lazán kapcsolódó epizódokból, álomképekből és víziókból építi fel egy ember életét. A filmet a családi archívumban őrzött fotók alapján alkotta meg. A sárgásbarna, megfakult fotográfiákat Lev Gornung költő készítette Tarkovszkij családjáról, a kiállításon ezeket a felvételeket a Tükör forgatásán készült képekkel együtt láthatjuk. A tárlat így művészet és élet öszszefonódásáról mesél.

– A kettőt apám esetében nem választhatjuk el egymástól – hangsúlyozta a rendező fia. – Minden napját aszerint élte, ahogy a filmjeit készítette, egészen különleges élmény volt a közelében lenni. Máshogyan látta a világot, mint a környezete, és vízióin keresztül mi is bepillantást nyerhettünk a felszín, a látványok mögé, és megismerhettünk valamit a lényegből.

– Amikor nem mondunk el mindent a tárgyról, lehetőséget adunk a nézőnek arra, hogy elgondolkodjék. Máskülönben a végkövetkeztetés készen tárulkozik elé, anélkül hogy a legcsekélyebb szellemi erőfeszítést kellene tennie – írta Tarkovszkij. A kizárólag a szórakoztatást célzó, kommersz tömegfilmek nem adnak lehetőséget a nézőnek rá, hogy a művészet részévé váljon, elsilányítják, ostobaságban és hazugságban tartják.

– Apám filmjei, ahogy a nagy művészek alkotásai, az emberi létezésről szólnak – mondta Andrej A. Tarkovszkij. – A lét nagy kérdései pedig évezredek óta változatlanok, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, ugyanaz a spirituális késztetés hajt bennünket, így a valódi művészet sosem avul el. Amíg az ember nem válik tökéletessé, addig szüksége van művészetre.

– Alkotásai mélyen keresztényi művek, spirituális kutatásai azonban elszakadnak az egyházi dogmáktól. Legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy megmutassa, komoly lelki és erkölcsi válságba kerültünk, különösen a világ nyugati fele. Munkái, mint a Sztalker vagy utolsó filmje, az Áldozathozatal, amelyekben a legtisztább formában jelenik meg a spirituális krízis, figyelmeztetések voltak. Az ember sosem feledkezhet el a hitéről, máskülönben elveszíti a reményt, és elpusztítja saját magát. És erről harmincöt-negyven évvel ezelőtt beszélt, a helyzet pedig mára csak rosszabb lett, így filmjei talán aktuálisabbak, mint valaha.

Andrej Tarkovszkij 1983-ban Olaszországban készítette Nosztalgia című filmjét. A forgatás után a szovjet hatóságok megalázó zaklatásai miatt úgy döntött, nem tér haza, Nyugaton marad. Ekkorra már valóban világhírű, kizárólag szuperlatívuszokban beszéltek munkásságáról. – Számomra Tarkovszkij a legnagyobb rendező, aki egy új nyelvet fedezett fel, a film legigazabb nyelvét, amely az életet tükörképként, álomként ragadja meg – mondta róla Ingmar Bergman. Az Áldozathozatal vágása alatt az orvosok tüdőrákot diagnosztizálnak nála. Következő filmtervét, a Szent Antal életéről szóló alkotást már elkezdeni sem tudta, 1986. december 26-án hunyt el Párizsban.

Életművét sokan elemzik a mai napig a hit, a keresztény hagyományok és a filmnyelv szempontjából egyaránt, fia szerint azonban az értelmezésnél sokkal fontosabb, ha csupán szemléljük a munkáit. – Sokszor elmondta, hogy a filmjeiben nem kell nagy ideológiákat, rejtett üzeneteket keresnünk, értelmünk helyett az érzéseinkkel közeledjünk hozzájuk. Nem kell feltétlenül egyetemi diploma, hogy megértsük a filmjeit, elég, ha élvezzük és befogadjuk, amit látunk.

Az Emlékek tükre című kiállítás december 10-ig látható a Műcsarnokban.

Marija Visnyakova Tarkovszkaja 1933-ban Moszkvában a kis Andrejjel

ANDREJ TARKOVSZKIJ: Az ember azért jár moziba, hogy ráleljen az eltűnt, az elvesztegetett vagy a még birtokba nem vett időre

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.