G J J V NV

Horvátországban pihente ki a munka fáradalmait • Boldoggá teszi, ha a konyhában is alkothat

Uj Neplap - - INTERJÚ - Szűcs Anikó kozpontiszerkesztoseg@ mediaworks.hu

Szulák Andrea számára igencsak mozgalmasan telik az idei nyár. A népszerű énekesnővel a munkán kívül a vakációról, a magánéleti nehézségekről és az anyaság csodájáról, a gasztronómiáról no meg egy régóta dédelgetett álmáról is beszélgettünk.

ínyemre. Tehát nem szeretem, amikor hajlonganak előttem, és úgy bánnak velem, mintha kivételezett helyzetben lennék, de azt is rosszul viselem, ha átlépnek a fejem felett. Nem könnyű megtalálni az arany középutat, de én akkor érzem jól magam, ha kiegyenlített a helyzet. Ergo az életem minden területén az egyensúlyra törekszem.

– Az utóbbi időben a színházi feladatai egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az életében.

– Már jó ideje letettem a voksom a színház mellett, mert nem győzöm meghálálni a belém fektetett bizalmat. Hosszú évek óta a színházban mindig egy második otthonra lelek, és nagyon jól érzem magam ebben a közegben. Színésznőként meglehetősen sokáig küzdöttem azzal a kényszerképzettel, hogy az én „hozzáadott értékem” a celebségben rejlik – irtózom ettől a szótól egyébként.

– Mára elmúltak a kételyei?

– A rám bízott feladatokmenynyisége és minősége mostanra eloszlatta bennem az ebbéli kétségeimet. Tizennyolc éve játszom színházban, és az elmúlt két évtizedben a rendezőknek, az igazgatóknak és az adott társulatoknak rengeteg lehetőségük adódott arra, hogy kiderítsék, alkalmas vagyok-e erre a pályára vagy sem. Azok, akik bizalmat szavaztak nekem, pontosan tudják, hogy szeretek dolgozni, bírom a strapát, nagy odaadással és kellő szakmai alázattal végzem a munkám. Az első perctől fogva minden erőmmel azon vagyok, hogy bele tudjak illeszkedni ebbe az egyébként nagyon speciális színházi struktúrába. Mi több, hogy úgy tudjak beleilleszkedni, hogy jól is érezzem magam benne.

– Mi a helyzet a másik szerelemmel, az énekléssel?

– A koncerteken is mindig elmondom: az igazi, a tanult hivatásom az éneklés, tehát ezt a nyelvet beszélem olyan magabiztossággal, ami nem vethet fel kérdőjeleket. Hál’ istennek nagyon sok koncertfelkérésem van, és az is jó érzéssel tölt el, hogy rengeteg fiatal formáció hív el vendégnek a fellépéseire. Nemrég például a székesfehérvári Alba Régia Szimfonikus Zenekarral találtunk egymásra. A dzsesszformációval pedig, amellyel jó ideje együtt dolgozom, augusztus 30-án adunk koncertet a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Szulák Andrea nagyon határozottan meghúzza a határt a munka és az anyaság között

– A TV2 tehetséggondozó műsora, Az ének iskolája tanár nénijeként remekelt: három szérián át kiváló pedagógiai érzékkel, szakmai igényességgel foglalkozott a diákokkal.

– Egyszerűen imádtam azt a műsort, pedig lelkileg majdnem rámentem, mert annyira beszippantott a dolog. Nem tudtam szimpla munkaként tekinteni a feladatomra, sem a kellő távolságtartással viszonyulni a tanítványaimhoz. Borzasztóan kötődtem ugyanis a gyerekekhez. Amikor véget ért a harmadik széria, akkor döntöttem úgy, hogy meg kell húznom egy határt, hiszen nem én vagyok az anyukájuk, sem pedig a menedzserük. Bármikor, ha szükségük van rám, megkereshetnek, és ott leszek nekik, de most már csak bizonyos távolságból kísérem figyelemmel az eredményeiket. A műsor végén egyébként azt is eldöntöttem, hogy köszönöm, de a televíziós karrierből nekem ennyi bőven elég volt.

– Idén tavaszig legalábbis, hiszen áprilisban A nagy duett egyik zsűritagjaként tűnt fel a képernyőn. Hogyhogy meggondolta magát?

– Évekkel ezelőtt versenyzőként szerepeltem ebben a műsorban, és bevallom, akkor és ott nem igazán éreztem komfortosan magam: valamiért nem tudtam okosan elhelyezni benne a személyemet. Az akkori stáb azóta lecserélődött, a mostani műsorkészítők személye pedig számomra már garanciát jelentett arra, hogy nem fogom megbánni, ha igent mondok a felkérésre, és valóban nem bántam meg. Sőt! Televíziósként régen éreztem ilyen jó energiákat, mint A nagy duettben.

– Ön népszerű és elismert énekesnő, sokat foglalkoztatott színésznő, mindenekelőtt azonban édesanya, aki ráadásul egy ideje egyedül neveli a kislányát. Hogyan tudja öszszehangolni a munkáját és az anyaszerepet?

– Igazság szerint azért is fáradtam el ennyire az évad végére, mert én nagyon határozottan és ellentmondást nem tűrően meghúzom a határt a munka és az anyukaság között, és nem hagyom, hogy a hivatásom rátelepedjen a magánéletemre. Nem állítom, hogy nem küzdök meg rendesen ezzel a helyzettel, de amikor a lányom apukájával együtt voltunk, akkor is nagy kihívást jelentett megszervezni az életünket, mert nekünk sosem volt bébiszitterünk. Persze gyönyörű éveket éltünk meg, és tényleg kiélveztük, hogy van egy csodálatos kislányunk, de én sosem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki helyettem oldjon meg dolgokat. Ezzel együtt, és ezt most gyorsan lekopogom, arra vagyok a legbüszkébb, hogy a gyermekem kiegyensúlyozott.

– Ön is annak tűnik. Ez azt jelenti, hogy mára túljutott az elmúlt időszak nehézségein?

– Amikor a volt párommal a közvélemény elé tártuk a tényt, hogy a jövőben kü- lön utakon folytatjuk az életünket, valójában már fél éve nem éltünk együtt. Utólag is azt gondolom, hogy nagyon jól tettük, hogy nem publikáltuk hamarabb a hírt, mert így volt időnk felkészülni arra, hogy kellően intelligensen, érzékenyen és méltó módon éljük meg a szétválást. Számomra az volt a legfontosabb, hogy a kislányunk a lehető legkevesebbet érezze meg a változásból. Ebben a kérdésben nagyon szigorú vagyok: nekem mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanom, hogy Rozina ne lássa kárát az életem, a karrierem alakulásának. A lányom nem lehet a vesztese az én – adott esetben rossz – döntéseimnek vagy választásaimnak.

– A lánya örökölte az ön muzikalitását?

– Rozina abszolút fogékony a zenére, nagyon szeret énekelni, jó ritmusérzéke van és rendkívül jó a hallása, mi több, látom benne a csírázó szereplési vágyat is. Ráadásul abban a korban van, amikor a gyerekek másolnak, tehát számára a fakanál most még magától értetődően a mikrofont jelenti, és ő pedig előszeretettel produkálja magát. Olyankor „tolja”, mint az őrült, én pedig lelkes közönségként büszkén és elfogultan nézem a kisasszony performanszait. Ugyanakkor azt is látom, hogy a „majomkodáson” túl sok minden más is érdekli. A lányom egy rendkívül nyitott, jó humorú, nagyon érzékeny kislány, természetesen kellő csirkefogósággal megáldva. Nála jobb gyerkőcöt nem is kívánhatnék magamnak! Elmondhatatlanul nagy öröm számomra, hogy ő van nekem!

– Úgy tudom, hogy a szabadidejében szívesen ragad fakanalat.

– A főzést és a sütést is rendkívül kreatív tevékenységnek tartom, és különösen boldoggá tesz, ha kedvemre alkothatok a konyhában. Régóta érdekel a gasztronómia, és bár láthatóan egyre többen vagyunk, akiket izgat ez a téma, hozzáteszem, nekem papírom is van hozzá. Amikor annak idején hazajöttem külföldről, anyukám azt mondta: „Jól van, kislányom, csinos vagy, nagyon klasszul énekelsz, de azért nem ártana valami normális foglalkozás után is nézned.” Úgyhogy elvégeztem egy középfokú vendéglátóipari iskolát, ahol szakács, cukrász és felszolgáló szakérettségit kaptam. Mindez még a búr háború idején történt, tehát a gasztronómia iránti érdeklődésem nem egy friss szeszély. Arról az álmomról sem tettem le, hogy egyszer nyissak egy kis patisserie-t, ami cukrászda, kávézó, sütöde és pékség is lenne egyben. A legszebb álmaimban lelkesen sütögetem a kis péksüteményeket, makaronokat, fánkokat, miközben isteni kávékat, kakaókat és csokoládékat főzök.

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Hungary

© PressReader. All rights reserved.