Velence, az élménnyé formálódó tér

Velence nemcsak a lagúnák, hanem a csodálatos építmények, művészi kincsek, a turisták és a patkányok városa is. Egyszóval egy mesésen különleges, egyedi hely, igazi Bábel tornya, ahol a világ minden tája minden nyelvcsaládjának hangfoszlányai megütötték a

Bihari Naplo - - A LAP RIPORTJA - PAP ISTVÁN

(Folytatás tegnapi lapszámunkból.) Annak nincs hírértéke, hogy rengetegen látogatnak Velencébe, de a helyszínen mégis megdöbbentő tapasztalni azt, hogy a turistáknak milyen irdatlan tömege képes összegyűlni itt az év bármely időszakában. Nem csoda hát, hogy a város tulajdonképpen nem is más, mint egy hatalmas turistakiszolgáló övezet, ahol egymást érik az éttermek, bárok, hotelek, múzeumok, üzletek és mindenféle más, látogatókra váró intézmény. Kérdeztük is magunktól, hogy itt-tartózkodásunk során vajon hány velencei lakossal találkoztunk, mert itt az olaszul beszélők is turisták voltak. Egyébként igazi Bábel tornya ez a város, ahol a világ minden tája minden nyelvcsaládjának hangfoszlányai megütötték a fülünket. Egy alkalommal még magyar szót is hallottunk, a magunkén kívül persze. A legtöbb turista egyértelműen Kelet-Ázsiából jött, túlnyomó többségük kínai volt. Ők nagy csoportokban közlekedtek – az európai turisták általában sokkal kisebb csoportokban, vagy párban jártak. A Velencébe érkezők legkedveltebb helyei a Szent Márk tér, a fő szigetcsoportot S alakban kettészelő Canal Grande, azaz a Nagy Csatorna fölött átívelő Rialto és Accademia hidak környéke, valamint a Paglia híd voltak, ez utóbbi azért, mert innen látható a legjobban a híres Sóhajok hídja, ami a Dózse palotából vezet át az egykori börtönbe.

Szelfizés a köbön

Én Velencében tapasztaltam meg először a turisták legújabb tömeghóbortját, a szelfizést, mely hóbortnak egyébként mi is intenzíven hódoltunk. Itt szinte minden turistánál fényképezőgép van, és nagyon gyakori látvány a szelfibotra kötött géppel, vagy okostelefonnal ügyködő ember. Az élelmesek rá is éreztek erre a bizniszre, mert a városban lépten-nyomon szelfibotárusítókba botlottunk, akik hidakon, tereken sétálva, álldogálva kínálták fémrudas szerkezeteiket. Feltűnt, hogy a szegény bevándorlók, vagy legalábbis így kinéző emberek tették ki az utcán őgyelgő árusok zömét. A női táskákat főként a feketék árulják az utcákon, a szelfibotokat és két másik furcsa árut pe- dig pakisztáni, indiai forma emberek kínálnak eladásra. Az egyik ilyen, sok helyen árusított cucc egy gömb formájú, rugalmas anyag, amiben egy élőlényt lehet felismerni, mert van szeme, szája, orra, de a portéka nem ettől különleges, hanem attól, hogy földhöz kell csapni, amitől a gömb tükörtojás formává loccsan szét, majd magától ismét felveszi a gömbformát. A másik áru egy kicsiny világító szerkezet, amit egy gumi segítségével a magasba röppentenek, ami aztán mint egy kis ejtőernyő hull vissza közel tízméteres magasságból az árus kezébe.

Sok kicsi kínai

A kínaiak nemcsak turistaként, de a helyi kereskedelmi élet mozgatóiként is jelen vannak a városban: azt talán már mondani sem kell, hogy a hűtőmágnesek, a Velence védjegyének számító maszkok, a képeslapok és mindenféle egyéb csecsebecsék túlnyomó többsége kínai gyártmány. A dömping akkora, hogy volt olyan üzlet, amelynek kirakatában a termékek mellé ezt a feliratot látta szükségesnek kihelyezni a boltos: „No made in China”. A három nap során háromszor ültünk be három különböző étterembe, és a három helyszín közül kettőben kínai szakács preparálta nekünk az olasz vagy annak vélt pizzát, a harmadikban ellenben mintha pakisztáni lett volna a felszolgáló. Úgy tűnik, hogy a nem olaszok egyetlenegy iparágba nem tudtak még betörni Velencében, és az a gondolázás, hiszen a kék-fehér csíkos ingben dolgozó gondolahajtók mind derék olasz sármőrök voltak, akik meghatározott helyeken álldogáltak, és várták az ügyfeleket, illetve rendre bukkantak fel a csatornák vizén kecses járművükkel, amelyekben szintén jobbára távol-keleti turistacsoportok csodálták alulnézetből a várost.

Pénz kell hozzá

Velence drága hely a kelet-európaiak számára, ezért elhatároztuk, hogy egy pszichológiai trükkel védekezünk ez ellen a hangulatot elrontani képes tény ellen; egyrészt nem számítottuk át lejbe azt, amit euróért vásároltunk, másrészt eldöntöttük: ami tíz euró, vagy annál olcsóbb, azt olcsónak, ami pedig tíz eurónál több, de húsz eurónál kevesebb, azt megfizethetőnek tekintjük. Ez utóbbira azért volt szükség, mert ha olyasmire vágytunk, ami nem kínai gyártmány, azért általában tíz eurónál többet kellett fizetni, ugyanakkor a városban lévő múzeumokba a belépő általában tizenöt-tizennyolc euró között mozgott. Ezt azért tudjuk, mert hiába hivatkoztunk arra, hogy újságírók vagyunk, sem a Dózse palotába, sem a Szent Márk tér másik oldalán lévő Corrér Múzeumba nem engedtek be ingyen, mondván, hogy ezek nem állami múzeumok. De sebaj, kifogtunk rajtuk, mert a Gallerie dell’Accademicába viszont ingyen bemehettünk, és kedvünkre gyönyörködhettünk a Tintoretto, Tiepolo, Veronese, Bellini és sok más, kevésbé ismert, de szintén zseniális mester munkáiban. Na jó, elárulom, hogy a Corrér múzeumban kicsengettük a beugrók árát, mert kíváncsiak voltunk, mi van odabenn. A Dózse palota is érdekelt volna, de ott folyamatosan akkora sorok kígyóztak a bejárat előtt, mint régen az átkosban, mikor kenyérért kellett sorba állni, mi viszont nem akartuk az időnket sorban állással vesztegetni.

Kellemetlen társbérlők

A sok csodálatosság mellett van egy olyan sajátos- sága is Velencének, amiről nem szokás beszélni, bár a helyiek életének természetes velejárója ez, amit egy üzlet kirakatában lévő trikó fejezett ki a legviccesebben: a trikón egy patkány volt látható, alatta pedig e felirat: „Venice by night”, azaz Velence éjszaka. Hát igen, mindhárom napon, amikor Velencében tartózkodtunk, sötétedés után mindig láttunk legalább egy patkányt: hol az egyik sikátor mélyén, hol a szemeteskukák között ólálkodott, de a Szent Márk térhez közeli vízibuszállomáson is téblábolt egy példány. Ahol ember van, ott patkány is van, ez törvényszerű, de a sikátorokkal, csatornákkal és persze emberekkel zsúfolt Velence annyira ideális élettér e rágcsálók számára, hogy itt gyakorlatilag reménytelen próbálkozás a kiirtásuk. A helyiek nyilván megszokták ezt a kellemetlenséget, minket, többieket, vagyis a turistákat pedig a patkányok keltette viszolygásunkért százszorosan kárpótol ez a föld, víz, természet és ember alkotta különleges földrajzi és kulturális tér, ami élménnyé formálódik mindenkiben, aki egyszer is meglátogatta a Földnek eme valószínűtlen helyszínét, a lagúnák városát.

Gondolás munka közben: ez az „iparág” az olaszoké maradt

Turistatömeg a Szent Márk téren. Jobbra az emberek az áradások idején a gyalogos közlekedést biztosító emelvényeken állnak sorba, hogy bejuthassanak a templomba

Velence jelképei egy helyen: sirály, víz, hajó, templom. Már csak a szárnyas oroszlán hiányzik

Szelfibotok támadása: gyakori látvány Velencében (is)

Egy széles út a biennálé helyszíneinek közelében: a Via Garibaldi

Az egyik fő turistalátványosság a Sóhajok hídja: mindenki látni akarja

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.