A bandaháborúkon és a fegyvereken túl

Székelyföldi tanár el salvadori kalandja

Csíki Hírlap - - INTERJÚ - RÉDAI ATTILA

Amikor leülünk kávézni Sólyom Andreával, a csuporban gőzölgő ital nem mindennapi: Közép-Amerikából származik. A Sapientia egyetem oktatója nemrég érkezett haza El Salvadorból, ahol másfél hónapon keresztül egy iskolában önkénteskedett. Tapasztalatairól beszélgetünk.

– Ez a kávé egyáltalán nem hasonlít arra, amit az itthon kapható kávékból szoktunk készíteni. Honnan ez a különbség?

– Igen, eltér a feldolgozáshoz használt technika. Ez a kávé vegyszermentes, frissen, a helyszínen van szedve, pörkölve, gondolom, az is számít.

– Mi volt neked a benyomásod, amikor először kóstoltad?

– Az első benyomásra anynyira nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor meglátogattunk egy kávéültetvényt, megismerkedtünk a feldolgozás csínjával-bínjával, majd elénk tettek négyféle, különböző technikával feldolgozott kávét. Ezeket első körben szagolgatni kellett, az üzletben megtalálunk, sokkal semlegesebb.

– Másképp viszonyulsz azóta a kávéhoz?

– Igen, sokkal nagyobb tisztelettel. Hisz eleve négy évnek kell eltelnie, amíg a cserjéből a poharunkig eljut, ezalatt pedig rengeteg odafigyelést, törődést, befektetett munkát igényel.

– És te hogyan jutottál el El Salvadorba?

– Évek óta tűnődöm azon, hogy jó lenne a tanításból egy kicsit kiszakadni, tizenöt év után megszusszanni. Ugyanakkor szerettem volna valami hasznosat csinálni, nem csak elmenni nyaralni. Meg szerettem volna madártávlatból is nézni a saját helyzetemet, megismerkedni más kultúrákkal, megnézni, hogy milyenek máshol a társadalmi viszonyok – szakmámnál fogva azért engem ez érdekelt a leginkább. Tavaly januárban jelentkeztem Indiába iskolát építeni, de túl sokan voltunk. Ezt az el salvadori hirdetést is láttam tavaly januárban, de akkor figyelmen kívül hagytam, hisz oda tanítani kellett menni, azt meg nem akartam. Idén januárban aztán újra szembejött velem a hirdetés, eleinte azt hittem, hogy a Facebook küld nekem valami emlékeztető üzenetet, de aztán rájöttem, hogy egy Svájcban élő kedves ismerősöm az, aki a hirdetésükbe hozzászólásként beírta a nevemet. Még aznap este írtam egy levelet az iskola önkéntes szervezőjének.

– Szóval oda is tanítani hívtak, de nem épp ugyanazt, mint itthon.

– Nem, 8 és 12 év közötti gyerekeket tanítottam különböző tan- tárgyakra, elsősorban matekre, ezen belül mértanra és algebrára, ezeken kívül pedig társadalomtudományokra és környezettanra. Mindezt angolul és egy magániskolában: az állami iskolákban persze spanyolul folyik az oktatás. Ez a magániskola úgy jött létre, hogy néhány szülő, aki szeretett volna a gyerekeinek minőségi oktatást, összepótolt és létrehozott egy iskolát. Ez egy nagyon érdekes rendszer, leginkább a Montessorirendszerhez hasonlít – így is hirdetik magukat –, arra épül, hogy a gyereknek élmény legyen a tanulás, érdeklődjön iránta, teljes mértékben szabad tudjon maradni, kreativitásra, rendszerben gondolkodásra koncentrálnak.

– Az országon belül hol volt ez pontosan?

– El Salvador egy miniatűr ország, tízszer kisebb a területe, mint a Romániáé, háromszor kisebb a lakossága. Ez azt jelenti, hogy jó nagy a népsűrűség, mintegy 300-an élnek négyzetkilométerenként. Az iskola egy óceánparti, lakosságszám szerint nálunk is átlagosnak számító faluban volt. Szörfszezonban ez egy turisták által látogatott hely, én viszont a „téli” időszakban kerültem oda, ami az esős évszakot jelenti. Az interneten előzően azt olvastam, hogy ilyenkor 20 és 30 fok közé lecsökken a hőmérséklet, de ez nem bizonyult igaznak: ritkán jött le 30 fokig. Ezt a részét nehezen is viseltem: óriási hőség, hatalmas páratartalom, az eső nem adott hűsülést, viszont a flórát és a faunát megélénkítette.

– Közép- Amerikáról a bandaháborúk meg a csempészet jut az ember eszébe. Te tapasztaltad ezt?

– Nem tapasztaltam közvetlen veszélyt, de nagyon sokszor figyelmeztettek arra, hogy veszélyes elindulni egyedül. Az első találkozásom a bandák fogalmával az volt, hogy amikor a gyerekekkel az ismerkedős játékban rajzokat készítettünk, arra a kérdésre, hogy mi az, amit nem szeretnek, minden gyermek a fegyvert rajzolta le. A bandákat nem láttam, de láttam rájuk utaló falfeliratokat, graffitiket. És mindent fegyverrel őriznek: a legki- sebb bolttól a kamionokon át az intézményekig. Gyakran látsz maszkos egyenruhásokat, méretes puskákkal a kezükben: ez nem is feltűnő, hanem egy szokványos, hétköznapi jelenség.

– Elhúzódó polgárháború is sújtotta nemrég az országot.

– Igen, egy tizenkét éves forradalom: el is látogattam a forradalmi múzeumba. Amit ott láttam, sok szempontból emlékeztetett a romániai helyzetre. 1992-ben zárult le náluk a forradalom, sok szomorú esemény történt ez idő alatt, de ami még szomorúbb, hogy nem lett egy megnyugtató végkifejlete. Megnyerték ugyan a gerillák a forradalmat, de aztán szépen átalakultak, korrumpálódtak. El Salvador egy hatványozott Románia: sokkal szegényebb az ország, és sokkal több a szemét. Hozzájuk képest mi szerencsésnek mondhatjuk ma- gunkat, mert sokkal nagyobb az esélyünk az elhelyezkedésre, a boldogulásra. Abból a szempontból is van hasonlóság, hogy onnan is hanyatt-homlok menekülnek a fiatalok, csak a fő célország az Államok és Kanada. Továbbtanulni vagy legális úton kivándorolni viszont nincs nagyon esélyük, úgyhogy keresik az alternatívákat. Az embercsempészek 5000 dollárért szárazföldi úton eljuttatnak az Államokig. A másik alternatíva, amivel próbálkoznak, a külföldiek: megismerkedni bárhonnan jött emberrel, de főleg amerikaival, kanadaival, és rajtuk keresztül valahogy kijutni.

– Te ebben az iskolában, gondolom, inkább az ottani elittel érintkeztél, de milyen egy tipikus el salvadori család?

– Az átlagos falusi ház ott olyan, mint amilyet nálunk a romatelepeken látni, improvizált, bádogdarabokból, egyéb hulladékból összetákolt, egyteres viskó. Ajtó helyett kerítéskapu van rajta, ami a nagyobb kutyák behatolását szűri meg esetleg csak, de az eső, a kisebb állatok, a szemét útját nem akadályozza. Vezetékes víz persze nincs, öntik magukra lavórokból. Az erdőkből összeszedett hulladékfát használják főzésre, ezért odabent nem 40 fok van, mint kint, hanem a főzés miatt 50. Mellette ugyanakkor közvetlenül, akár rá is tapadva, ott van a palota, ami általában nem helyieké, hanem bevándorlóké, fővárosiaké, minimum kétméteres kőfallal körbezárva, tetején üvegszilánk és szögesdrót, hogy semmiképpen ne juthass be. Én bejutottam, mert meglátogattam néhány munkaadómat, s ledöbbentem azon, hogy a paloták is olyan szempontból illeszkednek a helyi építkezési szokásokhoz, hogy rettenetesen nyitottak, ablaküvegük nincs, vannak bennük falak meg ajtók, de nem azért, hogy túlságosan zárjanak, a hangok és az állatok nyugodtan bejutnak ezekbe a házakba is. Persze a legcuccosabb szállodában azért ablaküveg is van meg légkondicionáló is, de ezekbe nem jutottam el.

„El Salvador egy hatványozott Románia: sokkal szegényebb az ország, és sokkal több a szemét“

– Végül mennyire sikerült elérned kitűzött célodat?

– Sok kicsi célt értem el, nem egy nagyot. Sokat tanultam arról, hogyan lehetne a mi oktatásunkba belecsempészni valamit az ott látottakból, meg arról, hogy miképpen értékeljük azt, amink van, hogyan lehet boldogulni akkor is, amikor nem adottak a feltételek. Hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a két ország között. De nem érzem úgy, hogy ezt a pontját kipipáltam volna a bakancslistámnak, inkább rákaptam az ízére, úgyhogy azon tűnődöm, mikor lesz még lehetőségem egy következő ilyen utazásra.

FOTÓ: SÓLYOM ANDREA

Utcakép El Salvadorból: viskók mellett paloták. A forradalomnak nem lett megnyugtató végkifejlete

FOTÓ: RÉDAI ATTILA

Sólyom Andrea

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.