Jól érzi magát pesti közegében

Bocskor Bíborka közvetlenséggel mesél a székely nőkről, az otthoni és itthoni barátairól

Vásárhelyi Hírlap - - INTERJÚ - PÉTER BEÁTA

Egyik kedvenc helyén, a legendás budapesti Hadik Kávézóban találkozunk. Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground csíki származású énekesnője a tőle megszokott közvetlenséggel mesél a székely nőkről, az otthoni és itthoni barátairól, budapesti életéről, valamint arról is, hogy néha, ha belefárad a pörgésbe, kecskék és gyógynövények közé álmodja magát.

– Tizenkét évvel ezelőtt nyilatkoztad a Krónikának, hogy ha megunod a magyarországi zenei életet, hazajössz, és juhász leszel. Ez a Megasztár után, de még a Magashegyi Underground előtt volt. Aztán megkeresett téged Fodor Máriusz és KardosHorváth János. Hogyan látod magad a zenekarban?

– A juhászkodás valóban még várat magára (nevet). A Megasztár után volt egy időszakom, amikor magamba szálltam. Ilyenkor több zenekar is „megkörnyékezi” a frissen végzett megasztárosokat, én a Magashegyit választottam. Minden közösségnek, minden zenekarnak van egy kabalája, és úgy látom, hogy én egy ilyen kabala vagyok. Egy előretolt emberke, aki nem akarja elhitetni azt senkivel, hogy ő a zenekar, mert ez egy masszív közösség. Így gondoltam ezt akkor is és most is – mindenféle aspektusával. Ez csak így tud működni, az őszinte és finom erővonalak így tudnak mozogni. Úgy, ahogy azt a közönség megérdemli.

– A Szeplős váll dalotokkal váltatok egyszerre széles körben ismertté – 2006-ban – és azóta is az egyik legközkedveltebb zenekar vagytok Magyarországon.

– Nagyon szerencsések vagyunk, mert amikor elindult a Magashegyi, épp akkor volt egy zenei váltás és változás Magyarországon, akkor indult el az MR2 Petőfi Rádió. Ebből a Petőfi rádiós aurából aztán ki is tudtunk lépni, fontos számunkra, hogy más budapesti és több vidéki rádió játssza a dalainkat. Imádom ezeket a rádiókat minden ízükkel és karakterükkel együtt, akár Sopronban, Kecskeméten vagy Szegeden járunk. Örülök, hogy errefelé is tudtunk lépni, és ez a közönségünknek köszönhető. Gyakran hallom, hogy otthon is sokat játssza a számainkat a Marosvásárhelyi Rádió is, a kézdivásárhelyi, udvarhelyi, csíki rádió is, és ezt nagyon köszönjük!

– Aki ismeri a zenekart, volt már koncertjeiteken, tudja, hogy fontos számodra a színpadi ruha milyensége, gyönyörű, impozáns ruhákat viselsz a fellépéseken. Kik állnak emögött?

– Tulajdonképpen az én agyam és lelkem van és az én vízióim, valamint a zenekaré. Ugyanakkor nagyon tehetséges tervezők állnak mögötte. Van egy olyanfajta igény bennem, hogy bár azt gondolom, hogy az alkotó és az alkotás majdnem ugyanaz – ez egy óriási vitatéma, mert lehet teljesen merőben más is és ugyanaz is – az én esetemben egy kis különbség van. Szeretem a színpadon jobban kiszínezni az énemet. A hétköznapi életemben inkább lapulni szeretek, ugyanúgy élni, mint bárki más. Nagyon ragaszkodom a hétköznapi, normális élethez, viszont ha felmegyek a színpadra, szeretem kibontani azokat a titkokat, amit nem biztos, hogy egy olyanfajta életmóddal, amit én élek, folyamatosan manifesztálni szeretnék. A színpadon szeretek csatornákat nyitogatni, és a ruhák ilyen szempontból nagyon jó lehetőségek arra, hogy éppen milyen fajta nőt bontok ki magamból.

– Köztudott, büszkén val lod magad székely leánynak.

– Igen. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy neki fontos-e, hogy éppen honnan jön. Imádom a briteket, akik nem pofozzák ki a saját beszédstílusukat, meghagyják az ízeket, szeretem az indiaiakat, hogy merik vállalni, hogy nem az irodalmi angol nyelvet beszélik, hanem a sajátjukkal vegyítik. Úgy gondolom, hogy ilyen szempontból nagyon fontos a karakter. Emellett van bennem egyfajta őszinte és igaz rajongás a székely nők iránt. Meglátásom szerint a székely nő olyan egyedülálló, hogy mindenkinek meg kellene ismernie az erejét. Valami olyasmi, mint amikor valaki istennő és szolga egyszerre. Nagyon szépnek találom, és biztos, hogy nagy tanítók a székely nők.

– A Magyar Nemzeti Múzeumban látható jelenleg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Anna – Változatok székely asszonysorsra című kiállítása, ahol téged kértek fel, hogy Anna magyar hangja legyél.

– Tulajdonképpen ugyanolyan felkérés volt, mint a többi, amiről el kell dönteni, hogy adok időt és teret erre, vagy nem. Velem óriási szerencséjük van az embereknek, mert nagyon kevés dologra mondok nemet. Ami bejön felém, azon mindig őszintén elgondolkodom, és ha nem tetszik anynyira, akkor is megpróbálom a hitem szerint a legjobban megoldani, bár néha bejön a képbe az, hogy kicsit szétforgácsolom ma- gam. Néha szoktam disztingválni amiatt, hogy az alkotásra is jusson idő, mert nagyon sok szociális és mindenféle dolgot bevállalok, amit egyáltalán nem bánok, mert az egyik felem ettől teljes. És ekkor jött a múzeumtól is a felkérés. Mindkét nagymamámat Annának hívták, és egész pici korom óta empátiával voltam az otthoni nőkkel kapcsolatban. Nagymamámon láttam, hogy eljárt két lóval is akár, erősebb, mint egy férfi. Félreértés ne essen, nincs bennem semmiféle koptatott feminizmus vagy ilyesmi. Szépnek találom azt is, ahogy ezek az asszonyok az Istennel tartják a kapcsolatot. Azt gondoltam, hogy szeretném megmutatni, és szeretnék hangot adni az otthoni nőnek, és meg is tettem.

– Székelyföld, Csík, Szentmárton az otthonod, Budapest pedig az itthonod – ahogy nevezni szoktad. Egy korábbi beszélgetésünkkor mondtad, úgy látod, hogy a nagyvárosban is ugyanazok a problémák, mint egy kis faluban, nagy különbség nincs ember és ember között.

– Tizenkét évvel ezelőtt a párommal, aki szintén erdélyi (Bocskor-Salló Lóránt, színész, a Virtuózok igazgatója – szerk. megj.), sétáltunk itt az egyik hídon és azt mondta nekem: „látod, Bibi, Budapest is egy kis falu, csak nagy patakkal.” Erre a megállapodásra jutottunk, ez megmaradt bennem. Az emberek itt is, ott is ugyanúgy felkapnak dolgokat, lenéznek, értékelik, ugyanúgy ítélkeznek folyamatosan, ugyanúgy szeretik egymást, ha valami probléma van, összetartanak, utána meg széthúznak. Viszont abból a közösségből, ahonnan jöttem, nem tudtam elképzelni, hogy idekerülök valaha, és ismert személy leszek. Nem gondoltam volna még a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen sem, ahová jártam, hogy Budapest egyik legkedvesebb kávézója lesz a törzshelyem.

– Mit szeretsz legjobban az itthonodban, Budapestben?

– Úgy döntöttem, hogy amíg organikusan valahová valami köt, addig maradok. Ha visszatekintek, hogy most már több mint tizenkét éve itt élek... Soha nem volt bennem egy olyan elhatározás, hogy letelepszek itt, arra vártam mindig, hogy mi az, amit az életem, a sorsom, az Istenem nekem szánt. De ezen kívül nem jöttek utak elém. Budapestben azt szeretem, hogy én állandó vagyok benne, de körülöttem folyamatosan van változás, és ehhez a nagy nyüzsgéshez a saját viszonyomat annyira kontrollálnom kell, annyira pengén tud tartani, hogy jól esik. Néha azért belefáradok, és amikor a ghánai fekete szappannal mosom az arcomat, érzem az istállóillatot, akkor azt szeretném, hogy bárcsak lenne egy istállóm sok-sok kecskével, macskákkal és körben gyógynövényekkel.

– Több művészbarátod is van itt, akikkel úgymond újra összehozott az élet, mert Csíkszeredában is ugyanabban a középiskolában jártatok. Nem együtt jöttetek el otthonról, külön utakon érkeztetek, de itt sok közös találkozási pont van.

– Amikor kikerültem Budapestre, az első évben egy alkalommal a Piszkos Fred nevű lokál mellett suhantam el egy este – azóta sem ültem be oda – és egyszer csak észrevettem Molnár Leventét (világhírű operaénekes, a Virtuózok lelkes felkarolója – szerk. megj.) akivel a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában osztálytársak voltunk. Vele viharosan szakadt meg a kapcsolatunk, ő Nagyváradra felvételizett klasszikus-énekszakra, én meg úgy döntöttem az utolsó pillanatban, hogy nem megyek vele, inkább a színművészetire próbálkozom, mert úgy képzeltem, hogy ott szabadabb leszek. Hogy az éneklés mellett még lesznek bizonyos lehetőségek a művészi önkifejezésre. Levente emiatt nagyon megharagudott rám. De amikor találkoztunk a Piszkos Frednél, újra fellendült a kapcsolatunk, és azóta is jó barátságban vagyunk. Itt van még Kedves Csanád is, szintén osztálytársam volt. Ő ide felvételizett zeneszerző szakra. Vele is felvettem a kapcsolatot, és a barátság mellett közös alkotások is létrejöttek. Például a Fugában, ami egy nagyszerű hely Budapesten, akár építészet, akár kortárszenei szempontból. Ott volt egy olyan előadás, amiben a mi verseinket zenésítette meg egyik darabjában Csanád, felléptünk mi is, mint versmondók egy performance keretében, nagyon izgalmas volt és nagyon szép. Emellett Szász István is sokáig itt volt Budapesten, most már hazaköltözött, ő építész „színekben”, Orbók Sanyival is össze szoktam futni villamoson, kávézókban, ő rajzosztályban járt velünk párhuzamosan és Szentpétery Annamáriával is. De itt vannak a nagyon jó barátaim, a szintén erdélyi Kiss Zsuzsanna és Csiki Csaba, akik színházi díszlet- és jelmeztervezők. Nagyon sok otthoni ember van, és nagyon sok itthoni nagyon tehetséges emberrel is tartom a kapcsolatot, de emellett nagyon ragaszkodom a szomszédaimhoz, vagy a mélyebb megismerés nélkül másnak talán egyszerűnek tűnő, de hihetetlen életet megélt, színes, lelkes, közvetlen és végtelenül kedves emberekhez. Ezt azért tartom lényegesnek megemlíteni, mert nem csak a művészekből áll a világ, nekem a másik pólus is ugyanolyan fontos. Úgyhogy teljesen jó ez a közeg, amiben most mozgok.

FOTÓ: DANCS ENIKŐ BIANKA

Szürke hétköznapok, színes fellépések. Nem csak a színpadon nyit alkotói csatornákat Bocskor Bíborka

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.