(Sors)kérdés az előadónak

Vásárhelyi Hírlap - - SZEMPONT - SEBESTYÉN MIHÁLY

A minap egy nyilvános rendezvényen fordultam elő. Ráadásul az első sorokban. Bevallom, mostanában nem túl sűrűn látogatom ezeket a magyar rendezvényeket, nem vagyok a törzsközönség oszlopa, alappillére. Nyilván a hiba – kényelmesség, munkakényszer(?), kifogások szép gyűjteménye – bennem van, nem a rendezvények irányában és céljaiban. Az előadók és a megmoccanások változatosak, ebből következően van még intellektuális potenciál az erdélyi magyarságban, amelyet a szellemi teljesítmények szintjén a magyarországi értelmiségi-művészi teljesítmények és vendégszereplések, összefonódások – pozitív értelemben – is segítenek, serkentenek.

Az előadás végén, mondom azon, amelyet a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia rendezett, az egyik általam igen becsült nyugalmazott szerkesztő azt kérdezte, milyen garanciát lát a történész abban, hogy lesz-e még ötven-hatvan év múltán elegendő magyar Marosvásárhelyen (Erdélyben), aki meghallgatja, felkeresi az efféle kisebbségtörténeti rendezvényeket? A kérdés nem volt váratlan, hiszen az előadás az erdélyi magyarság helyzetét taglalta a két világháború között, amikor számos olyan kérdéssel, képzettel, szorongással kellett megbirkóznia az előttünk haladóknak (vánszorgóknak, rohanóknak), amelyektől ma sem tudunk szabadulni, holott a kommunikáció sebessége utolérhetetlenül gyors és széles, a nagyvilág kinyílt és már nem Magyarország az elsőszámű el-, ki-, bevándorlási cél. Na de arra a kérdésre az előadó sem tudott, nem is adhatott kielégítő választ, hiszen a történész nem vátesz, tendenciákat tapogat ki, következtetéseket – olykor szubjektív megérzéseire hallgatva – von le, de egyértelműen tagadó választ – „nem, nem lesz” – adni nem akart, nem volt szándékában.

Ön, én, mi itt élünk még Vásárhelyen. Naponta örömmel fedezzük fel, hogy van még magyar eladó, hivatal- nok, orvos, mérnök, nézőközönség, altisztek, vállalkozók, gazdag(abb) emberek, szerelők és újságárusok, -írók, vannak tanárok, iskolák és 15nél több gyerekkel zsibongó osztályok, azt is látnunk kell, hogy minden (kisebbségi) korban (kórban) eleddig nálunk is akadtak emberek, akik a közösség szolgálatába szegődtek, önkéntesek, kapcsolatépítők, vállalkozó szelleműek, politizálók, művészek, múltkutatók, könyvtárosok, sportolók és aligazgatók. (A kérdést feltevő szerkesztő úrtól származik az a szarkasztikus megjegyzés, hogy a magyarok az aligazgatók népe. Intézményileg ez nagyjából meg is állná a helyét...)

Amikor a katolikus líceum ügye merült fel, a homályból emberek léptek ki, akik addig nem vagy alig voltak ismertek. Nyilatkoztak a sajtónak, kérvényeztek, csatáztak, nem adták fel, bár a hatalom mindent elkövetett, hogy elkedvetlenítse, elriassza a követelésektől. Még mindig lehet radikalizálni a kisebbségieket saját városukban, saját érdekeik védelmében. Nem biztos, hogy a legjobb ma a tanácsban az érdekképviselet – egy-két húzóemberen, ötletgazdán, lelkesen (pl. Vass Levente) kívül nem ismerjük őket, nincs még közéleti egyéniségük (nyújtsa fel a kezét, aki valamennyit ismeri és legalább hat mondatot el tud mondani róluk mondani.). Vallhatjuk: a tanácson kívül is van élet és életkedv, vita és vitalitás. Az előadó – Bárdi Nándor – mondott néhány példát, miként lehetne hatásosabban megjeleníteni az érdekeinket országos szinten – abban a korban, midőn szerinte a romániai magyarság a román nemzetépítés szempontjából már nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot, mint ahogyan a két világháború között jelentett. Egyet megjegyeztem én is. még mindig nincs az RMDSZ-nek, a nemzetiségnek egy állandó román nyelvű honlapja, mely naponta jelenítené meg az állam valamennyi polgára előtt a magyarság dolgait, törekvéseit.

Végezetül, ha engem kérdeztek volna, én megkockáztatom: igenis lesz egy teremnyi, egy-két városnyi ember, aki két nemzedék múltán is összegyűl erdélyi magyar dolgokért. Mások lesznek, sokszínűek – ami újra erény lesz – és/de magyarok. Gyerekvállalás kérdése.

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.