Ki két gólt rúgott a hírhedt Újpestnek

Ú Gierling Györggyel, a marosvásárhelyi labdarúgás rangidősével

Vásárhelyi Hírlap - - SPORT - HORVÁTH BÁLINT OTTÓ

György a marosvásárhelyi labdarúgás kidő személyiségének tekinthető. A 92. életjáró sportember pályafutása során minmaradt szülővárosához, amelynek csapad a magyar, mind a román bajnokságban lte. Vele készült interjúnkban sportkarrierlásáról, a nehézségekről, a kellemes em, valamint a marosvásárhelyi futball régól és jelenlegi állapotáról beszélgettünk.

zon hajdani marosyi labdarúgók közik, akik beírták t a történelembe. ezdődött a pálya-

yafutásom kezdetén, -ben a magyar bajnokszottam, amelynek B an négy marosvásárat ( NMKTE, MSE, Attiyföldi MÁV) szerepelt. gondolok erre az időert már 17 évesen bekezdetben MTE, majd agycsapatába, és véttam a bajnokságnak mérkőzését, anélkül, réltek volna. A bajnokn nehéz körülmények ott, mert akkor volt a atszor kellett Pestre zállásra, ez nagy meglt. Az első edzőm, Kiss plója szerint volt kétt, hogy harminc órát is Budapestig, mert légik voltak és térítették el at. Jól sikerült szezon a harmadik helyen vés csak kevésen múlott, dikok legyünk.

en volt a régi idők

ehet összehasonlítaanival, bár akkoriban nagyon jó futballisták. enge pályákon játszot- tunk, Vásárhelyen például kezdetben salakos volt a pálya, nem fűves. Most már profi játékosok vannak, csak a futballból élnek. Nálunk merőben más helyzet állt fenn. Én például egy banit nem kaptam a játékért, de örvendtem, hogy játszhatok és hogy foglalkoztattak. Négy kivétellel, akik úgymond profik voltak, a játékosok zömének a futball mellett rendes munkahelye volt, úgyhogy délig dolgoztak, és délután voltak az edzések. Mint diák, én is csak délután tudtam menni edzésre.

– Egy ideig kénytelen volt abbahagyni a sportolást. Hogyan viselte ezt?

– Sajnos közbejött, hogy 1945ben engem elvittek szovjet fogságba. Tulajdonképpen sosem tudtam meg, hogy miért, de valószínű azért, mert édesapám lévén német származású vagyok. Édesapámat keresték, aki nem volt otthon, és akkor azt mondták, hogy helyette menjek én. Öt évig voltam távol az otthonomtól. Az első periódusban az építkezésben dolgoztam, aztán a bányába kerültem. Fiatal voltam, nem vettem olyan tragikusnak mindezt. Hazakerültem és megint visszamentem az iskolába, illetve folytattam a labdarúgást. Az iskola befejezése után, 1952-től sok helyen dolgoztam, és mellette futballoztam is több városi csapatnál.

– Milyen csapata volt Vásárhelynek a román elsőosztályban?

– Az ’50-es években a román bajnokság A divíziójában kezdetben Locomotiva néven (majd Recolta, Avăntul , Energia, Mureşul – szerk. megj.) szerepeltünk. Nagyon neves csapatok ellen játszottunk, mint a CCA, a Dinamo, az egyetemista csapatok. Velük mind nehéz mérkőzéseket vívtunk, de megálltuk a helyünket. A CCA-val nem volt sok esélyünk, talán egyszer játszottunk döntetlent, de a Dinamót meg-megvertük idehaza. A csapatunk nagyjából a középmezőnyön alul végzett, egy évben volt, amikor a negyedik helyen zártunk, de a legtöbbször a kiesés ellen kellett küzdjünk, mert nem volt olyan erős keretünk.

– Edzősködött is. Milyen csapatokat irányított?

– Ezután még néhány évig, 1957-ig az első osztályban játszottunk, de kiestünk, és onnantól a másodosztályban folytattuk, végül az 1962–1963-as szezonban fejeztem be a labdarúgói pályafutásomat, amikor játékos és segédedző is voltam. Az utolsó mérkőzésemet Tordán játszottam, ahol lesérültem, és utána már többé nem tértem vissza a pályára. Ezután két évig az alig megalakult ASA ifjúsági együttesénél, majd a Metalotechnikánál dolgoztam, és két-három évig edzősködtem is a megyei bajnokságban. Egy évben meg is nyertük, de a selejtezőn kikaptunk Udvarhelytől, és nem kerültünk be a C divízióiba. Összesen hat évig Nyárádszeredában és a Cukorgyárnál folytattam az edzősködést, másodállásban, majd a Gloriánál 1976 körül hagytam abba az edzői karrieremet.

– Melyik volt a labdarúgói pályafutása legemlékezetesebb mérkőzése?

– Amikor 1944. júliusában 17 évesen az Újpest ellen játszottunk barátságos mérkőzést Vásárhelyen. Az Újpest világhírű együttesnek számított, és a magyar elsőosztályban az élcsapatok közé tartozott, több válogatott játékossal, mint Zsengellér Gyula és Szusza Ferenc. Ők szinte nem is akartak játszani a salakos pályán, mert nem voltak ehhez hozzászokva. Az első félidőben még valahogy bírtunk velük, 2– 2-ig, mind a két gólunkat én rúgtam. Aztán a második félidőben ők lőttek még négyet, és kikaptunk 6–2-re. Továbbá nagyon szép emlék volt, amikor Hunyadon játszottunk, és a meccs után visszamentem a szállodába, ahol telefonáltak, hogy megszülettek az ikreim.

– Mit gondol a múltbeli és a jövőbeli marosvásárhelyi labdarúgásról?

– Kivéve a Bölöni-korszakot, amikor sokáig nagyon jó és eredményes csapata volt a városnak, mind gyengébb és gyengébb eredmények születtek. Három éve is megvolt a lehetőség bajnokságot nyerni, de nem sikerült. Az utóbbi években sajnos kevés marosvásárhelyi játékost foglalkoztattak, még akit kineveltek, az is elment. Most már oda kerültünk, hogy nincs is csapat. Az a tény, hogy hagyták, ide kerüljön a csapat, nem jót jelent, mert biztos, hogy könnyebb lett volna benntartani az élvonalban, mint visszajutni. A valóság az, hogy nagy pénzeket adnak a játékosoknak, akiknek minden feltétel adott. De akkor az ember elvárná, hogy jó minőségű futball is legyen, sajnos azonban nem érik el az elvárt színvonalat.

FOTÓ: CZIMBALMOS FERENC

Gierling György, a marosvásárhelyi futball egyik ikonja

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.