Meryl Streep – Hollywood királynője
Meryl Streep korunk legünnepeltebb színésznője, aki kockára teszi népszerűségét is, ha ki kell állnia a nők jogaiért.
Stréberből SZÍNÉSZNŐ „Meg akartam tanulni, hogyan legyek vonzó és érdekes. Ezért tanulmányoztam azt a karaktert, amelyik éppen lenni akartam, vagyis a csinos középiskolás lány figuráját.”
Eljátszotta többek között Joanna Kramert, Julia Childot, Margaret Thatchert. De soha nem hajlandó eljátszani olyan mellékszereplőket, mint amilyen a támogató feleség, a támogató anya vagy a támogató, ám egyetlen mozdulattal lecserélhető szerető karaktere. A könyv, melynek első fejezetéből közlünk részletet, bemutatja a színésznő elsöprő sikert arató, ikonikus filmszerepeit, feminista elhivatottságát és a hatást, amit a popkultúrára gyakorolt.
Meryl Streep hatéves volt, amikor felfedezte magában a mások bőrébe bújás képességét. Akkori szerepe Szűz Mária volt. A jelenetre a Streep család nappalijában került sor Jézus születésének története kapcsán. Meryl öccsei, Harmadik Harry és Dana, akiket irányítgatott, József és egy istállóbeli állat szerepét kapták. Amikor a kislány az anyja sálát a feje köré tekerve tartotta a kis Jézust (az egyik babáját), megszállta valamiféle szent áhítat, ami a testvéreire is átragadt, így ők is követték a lányka ünnepélyes előadását. Míg apjuk, Második Harry egy szupernyolcas felvevővel rögzítette a jelenetet, Meryl megtanult egy nagyon fontos dolgot: nem kell kiabálnia a társaival ahhoz, hogy azok azt csinálják, amit ő akar.
Ugorjunk előre néhány évet: Meryl meg akarta tapasztalni, milyen érzés lehet a nagymamájának lenni, ezért felöltötte a kardigánját, elvette anyja szemceruzáját, és telerajzolta ránccal az arcát, hogy idősebb önmagát lássa a tükörben. Az átalakulást azzal tette teljessé, hogy meggörnyedt, ahogy az idősek szoktak, és vidám hangon beszélt, mutatva, hogy a kor csak a testet öregíti, a lelket nem – az anyja le is fényképezte őt. Ahogy Meryl később megjegyezte:
– Azok vagyunk, akik öregkorunkban leszünk, és amikor megöregszünk, azok leszünk, akik nyolcéves korunkban voltunk.
Meryl gyerekkorában szemüveges, göndör, barna hajú lány volt. Érett külseje és szókimondása elriasztotta az osztálytársait, akik emiatt úgy tekintettek rá, mint bármelyik tanárukra.
– A gyerekek felkergettek a fára, és botokkal addig ütötték a lábamat, amíg vérezni nem kezdett – mesélte a Time magazinnak 1970-ben.
New Jersey zöldövezetében lévő otthonukban Meryl családi filmeket rendezett, jelmezbe öltöztette a testvéreit, és arra is rávette őket, hogy táncoljanak a fényképezőgép előtt. Harry egyszer „rettenetes kislánynak” nevezte őt, és Meryl is egyetértett vele, mondván, „csúnya, nagyszájú kiskölyök voltam olthatatlan szereplési vággyal”. Mary Louise Streep 1949. június 22-én született. Apja, Harry egy gyógyszergyártó cég vezérigazgatója, anyja, Mary reklámgrafikusként, a második világháború idején a Bell Labs művészeti igazgatójaként, illetve a kislány születése előtt a Home Furnishing magazin művészeti szerkesztőjeként dolgozott.
– Harmincöt éves korában lett családja, ami akkoriban hallatlan dolognak számított. A barátai 22-23 éves emberek voltak – idézi fel anyja alakját Meryl. – Bár továbbra is volt otthon egy stúdiója, a gyereknevelés lett az első számú prioritás számára. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ha csak rajta múlt volna, mihez kezd az életével. Azt válaszolta, hogy énekesnő szeretett volna lenni. Úgy hiszem, igazat mondott. Vicces volt, komolyan. És szellemes.
A jóképű Harry Streep azért nevezte Merylnek a lányát,
mert egyszerűen tetszett neki ez a név. (Fiatalkorában Meryl jobban szeretett volna Kathy vagy Patty lenni.) Mary, aki a legjobb barátja után nevezte el a lányát Louise-nak, meglehetősen önálló személyiség volt. Mindig tudta, mikor mit kell mondani, míg a hozzá képest inkább introvertált Merylnek volt egy félénk oldala, és jobban szeretett megfigyelni, mint magára vonni mások figyelmét. A Los Angeles Times 1990es interjújában Meryl, aki általában keveset oszt meg a nyilvánossággal a magánéletéből, ezt nyilatkozta: „Anyám volt a kis aranyos a családjában. Ellentétben velem.”
Meryl olyan akart lenni, mint az anyja. Mary családban betöltött központi szerepe inspirálta benne a bimbózó művészt, és a lány megtanulta, hogy egy jó színésznek nem elég, ha a karakter helyébe képzeli magát. El kell játszania azt. Közel kell férkőznie a közönséghez, és ámulatba ejteni őket. Olyan előadást kell nyújtani, amit a nézők örök időkre emlegetni fognak, és megőrzik a színlapot és a jegyüket annak bizonyítékaként, hogy valóban ott voltak.
– Anyám volt a mentorom – mondta egyszer büszkén dicsekedve Maryről, aki 2001ben halt meg. – Mentorom volt, mert azt mondta: „Meryl, ügyes vagy. Nagyszerűen csinálod.” Meg azt, hogy bármit meg tudok csinálni, ha odafigyelek. Ha lusta leszek, akkor nem sikerül. De ha összpontosítok, bármire képes leszek. Én pedig elhittem neki.
Az a kitartó, bátorító, pozitív hozzáállás – bármit meg
tudsz csinálni – természetfeletti magabiztosságot csöpögtetett Merylbe, és ez segített áthajózni azokon a veszélyes vizeken, amelyek sok naivát elnyeltek. Mary „kiskorom óta ezt mondogatta, és ez beképzeltté tett.”
Ahogy a Julie and Juliában
Julia Child, akit Meryl Maryről mintázott, Streep-mátriárka életörömöt sugárzott, és nem volt hajlandó az élet bajain lamentálni.
– Szívem szerint inkább nem is akarnék nyilvánosan megszólalni – nyilatkozta egyszer Meryl. – Amikor a reflektorfényben állok, azt mondom magamban, hogy Mary meg tudná csinálni. Jó dolog, ha az ember elképzeli, hogy véghezvisz valami olyasmit, amiről azt gondolja, nem megy neki. Mindennap ezt teszem, mert alapvetően, ha magamra lennék hagyva, csak ülnék otthon, és azon tűnődnék, mit fogok vacsorázni.
Apját, Harryt szintén megáldotta a sors némi előadóművészi tehetséggel. Meryl szerint „dalokat írt, és nagyon jól táncolt. Sokszor táncoltunk a nappaliban vele és a testvéremmel. Fiatalabb korában remekül zongorázott, ösztöndíjjal felvették a Brownba. De a családnak nem volt pénze, és a nagy gazdasági világválság idején ott kellett hagynia az iskolát. Egy évet járt oda, de soha nem diplomázott le. Nehéz évek voltak, mindenkinek munkát kellett vállalnia. Igazán sok lehetőség rejlett benne, de valahogy mindenhol falakba ütközött. A szüleivel nehéz időket élt át. Az anyja nagyon beteg volt, depressziós lett. Neki is erős hajlama volt a melankóliára.”
Meryl tizenkét évesen, egy iskolai koncerten ejtette ámulatba a közönséget, amikor elénekelte a Csendes éj című dalt – franciául. A koloratúrszoprán hangú, tehetséges kamasz lány hamarosan énekórákra kezdett járni New Yorkba az ismert énektanárhoz, Estelle Lieblinghez. Fényes társaságba került: Liebling mindig a tapasztalt szoprán, Beverly Sills beéneklése utánra rendelte oda fiatal tanítványát. Meryl persze nem vette észre a szándékot. Nem esett le neki, kivel is hozta össze a sors, amíg meg nem látta Sillst („azt a kedves hölgyet, akinek előttem volt énekórája”)
A galamb szárnyai című operában.
Mint kiderült, Merylnek nem volt meg a kellő lelkesedése ahhoz, hogy hivatásos operaénekes legyen. Négy év után eljött Lieblingtől, és fontosabb dolgokkal kezdett foglalkozni: fiúkkal, a pomponlányok csapatával, Bob Dylannel és a Beatlesszel. A Bernards Középiskola diákjaként lépett be a kamaszkorba, ahol sok különös dolog várta. Kezdjük azzal, hogy Mary valósággal belebolondult az otthoni dauerolásba, ami megmagyarázza, mért volt Meryl haja mindig divatjamúltan göndör egészen addig, amíg a lány el nem játszotta – saját bevallása szerinti – első fontos szerepét: az amerikai tinédzser szépségkirálynőét.
– Meg akartam tanulni, hogyan legyek vonzó és érdekes – mondta később a Bernards végzőseinek tartott beszédében 2010-ben. – Az egész arról szólt, hogy észrevegyenek a fiúk, ugyanakkor elfogadjanak a lányok is, amit elég nehéz kivitelezni.