Elbúcsúztak Pécsi Ildikótól

December 19-én helyezték végső nyugalomra a 80 éves korában álmában elhunyt Pécsi Ildikót. A színművésznő gondosan megtervezte temetésének valamenynyi részletét. Minden a kívánsága szerint történt.

Atemetés napján már reggel nyolc órától nyitva állt a gödöllői Művészetek Házának színházterme, ahol délig bárki leróhatta tiszteletét. Az elsők között érkezett meg Ildikó fia és felesége, majd elsőszülött unokája, Csaba is, akivel 8 év kihagyás után négy hónappal ezelőtt újra kezdtek egymásra találni. Egy-egy szál virággal rótta le tiszteletét Molnár Piroska, Nemcsák Károly, Oszvald Marika, Eperjes Károly. Utána zártkörű búcsúztatón emlékeztek meg a színésznőről, ahol csak a meghívottak vehettek részt. Bencze Ilona Shakespeare XV. szonettjével búcsúzott, majd Pálos Zsuzsa színművésznő a Színházi Dolgozók Szakszervezetének nevében megköszönte neki, hogy küzdött szakmája megbecsüléséért, Gobbi Hildához hasonlította. Ő harcolta ki, hogy a rászoruló idős színészek szakmai nyugdíjat kaphassanak. Szinetár Miklós, volt tanára is szívszorító szavakkal búcsúzott tőle.

Nem tudta feldolgozni a veszteséget

„Fekete pohárban sárga kankalin, sokasodnak a halottaim. Anyám volt az első sárga kankalin, gyűlnek, egyre gyűlnek a halottaim” – elcsukló hangon szavalta Gémesi György, Gödöllő polgármestere Kányádi Sándor csodálatos versét a művésznő búcsúztatóján. – Néhány hónappal ezelőtt Szűcs Lajos olimpiai bajnok labdarúgótól búcsúztam, és most újra ezekkel a sorokkal búcsúzom a feleségétől, a Kossuth- és Jászaidíjas színművésznőtől, Gödöllő díszpolgárától, de leginkább a barátomtól – mondta a polgármester. – Lajos betegsége megviselte őt, mindenben segítette, amíg tudta, majd a több mint 50 éves gyönyörű együttlétük az idén nyáron véget ért. Ildikó, ha valamit elhatározott, soha nem adta fel. Az utolsót, Lajos elvesztését nem tudta feldolgozni, utána akart menni. Hitem szerint együtt vannak ismét, Lajos az égi focipályán, Ildikó pedig a mellette lévő égi nagyszínpadon folytatja.

„Figyelni fogom a jeleket”

Ildikónak az volt a kívánsága, hogy legkedvesebb kolléganője, Papadimitriu Athina mondjon búcsúbeszédet.

– Amikor meghallottam, először nagyon megijedtem, mert ez hatalmas felelősség, de közben nagyon megtisztelve éreztem magam – mondja a színésznő. – Talán nem véletlenül találta ki, hogy én legyek az, aki a búcsúbeszédet mondja. Az évek során rengeteg görög drámát rendezett és sokszor kért

fel engem a főszerepre. Nem írtam le előre a mondandómat, végig hozzá beszéltem a búcsúztatón, mintha még mindig ott állna előttem. Nagyon szerettem, és tudtam, ő is szeret engem, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire… – Kislányként csodálattal néztem őt a filmjeiben, és azt gondoltam róla, hogy hatalmas erő van ebben a gyönyörű nőben. A ’70-es években találkoztunk először a Csendesek a hajnalok című darabban, ahol megismerhettem őt közelebbről. A közös munka során megtudtam, hatalmas szíve van. – Akkor beszéltem vele utoljára, amikor az ő Drágajólajosa elment. Aztán később hívtam őt, hogy egy jót beszélgessünk, de kisípolt a telefonja. Utóbb tudtam meg, olyan rossz állapotba került, hogy kikapcsolták a telefonját. Talán nem is akart már a külvilággal foglalkozni...

Fényképét nézve, a ravatal előtt, Athina így szólt Ildikóhoz: – Nem tudok tőle elbúcsúzni, mert meg fogom őt szólítani mindig, ha nehéz helyzetbe kerülök. Nagyon sokszor fogok tőled tanácsot kérni, figyelni a jeleket, amiket küldesz. Tudom, hogy ott vagy nekem ezentúl is. Csak az fáj egy kicsit, hogy nem tudlak felhívni, mint eddig, nem röhögünk olyan jókat együtt, mint eddig. De tudom azt, hogy velem leszel ezután is. A Hármasban című darabod egyik idézetével búcsúzom: „Mire megtanuljuk, mire kell vigyázni, addigra már nincs is mire vigyázni”.