Üvöltött, hogy zengett a színház
Azt mondta, ha színész lehet, az élete sikerült, akkor csak ezzel akar foglalkozni. Fényesen beváltotta fogadalmát. Harmincöt éve hunyt el.
Márkus Lászlót kamaszként tizenkétszer kísérték a nyilasok a Duna felé: csodával határos módon az utolsó pillanatban mindig visszafordították a menetet, így anyjával együtt életben maradt. Naplója szerint már az iskolában beléoltották a származása miatti félelmet az emberektől, nagy adag kisebbségi érzést, amit fokozott, hogy kövér gyerek volt és egész életében feminin, ezért gátlásos.
Ha tehette volna, színházat vesz
Már gyerekként díszleteket tervezett, szereposztásokat készített különböző előadásokhoz. Imádott édesanyja, Fleischmann Magda egykor színházi büfében dolgozott, így megértette fia színészet iránti rajongását, azt sem bánta, hogy iskola helyett is moziba járt. Merthogy utált tanulni, büszkén mesélte, egyszer sem kapott jelest, sőt, apja fizetett tanárainak, hogy átengedjék. Színészként folyton tanulnia kellett, de már cseppet sem bánta, az első próbára kívülről tudta szövegét. Másodév végén majdnem kirúgták a színművészetiről, mondván „nagypolgári zsúrfiú”. Végzősként Moliére Úrhatnám polgárát játszotta volna, de a premier előtti éjjel kitelepítették Okányba répát szedni: az előadás rendezője, Major Tamás elintézte, hogy 10 nappal később hazaengedjék. 1956 október 23án Goldoni Két úr szolgája ment volna, de óriási csalódására üres nézőtér fogadta: kikérte magának, hogy a közönség tüntetni ment ahelyett, hogy őt csodálták volna Truf– faldinóként. Amint betette a lábát a színházba (30 éves korától haláláig a Madách tagja volt), mindenki tudta, megérkezett: ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna, üvöltött, hogy zengett a színház. Önmagával és másokkal szemben is maximalista volt. Úgy viselkedett, mint egy direktor: érdeklődött a pénztárban, tábláse a ház, bement a szervezésre és pattogott, miért volt öt páholy üres, amikor minden jegy elkelt. Ha tehette volna, színházat vesz, ahol isteni dolguk lett volna a színészeknek, s egy mozit, ahol reggeltől estig filmeket nézhet.
A hangjával is mindent el tudott játszani
Előadás előtt mindig kilesett a függönyön, hogy lássa, kiknek játszik aznap. Csodálta kollégáitbarátait, Dajka Margitot, Kiss Manyit, Pécsi Sándort. Manyikával mindig együtt vették meg a karácsonyi ajándékokat: amikor barátnéjuk, Komlós Juci is velük tartott, szavai szerint úgy érezte, mintha az anyukája lett volna két rakoncátlan kisgyereknek. Márkus sokszor hajnali 4kor hívta fel, mert beszélgetni támadt kedve, máskor az utca
közepén játszott el neki részleteket a szerepből, amelyre épp készült. Egyszer rádiójátékot próbáltak együtt, utána izgatottan kérdezte: „Mondd meg, Juliskám, de őszintén, milyen voltam mint vadmalac?” Csak a hangjával is mindent el tudott játszani, Kukorit a Kukori és Kotkodából, Bénit a Flinstone családból. Civil helyzetben ki nem állhatta éneklős, modoros hangját, a színpadon más volt: néha olyan érzése támadt, ott az igazi, és az életben szerepet játszik. De ez már lila, a lilaságot pedig gyűlöli, tette hozzá. Biztos volt benne, humorérzék nélkül lehet valaki tehetséges, de nem igazi színész. Amikor Körmendi János paródiát írt Csehov Három nővér című drámájából, azonnal lestoppolta magának Mását, a végzet asszonyát, Haumann Péter játszotta Olgát,
Béni magyar hangja volt
Körmendi Irinát. A paródia akkora siker lett, hogy a Csehov-darabot le kellett venni a Madách műsoráról, mert a nézők a klasszikus előadáson is dőltek a nevetéstől.
Hogy fog ez tapsolni?
Körmendi együtt megöregedett házaspárhoz hasonlította magukat Márkussal, akik pontosan tudják, mire gondol a másik: a Black Comedy című előadás alatt Laci meglátott egy felkötött karú férfit az első sorban, és odasúgta Janinak: „Hogy fog ez tapsolni?”. Nagyon fontos volt neki, hogy szeressék. Legyezte a hiúságát, amikor a Ki mit tud?-ban Gálvölgyi János parodizálta: házibulit rendezett, ahol a fiatalember előadta a számát. Lux szappant adott neki, ami akkor különleges volt, és feljárhatott hozzá, tegeződhetett vele. Gálvölgyi ezt kitüntetésnek érezte, hisz már kamaszként megírta neki, olyan színész akar lenni, mint ő. (Levelét egyik lánya nemrég találta meg a neten.) Húsz évvel később Márkus lényegében a kezei között halt meg a Kongresszusi Központ öltözőjében. Pedig már úgy tűnt, meggyógyult. A Madáchban eljátszotta Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának Turaiját. A bemutató után ő a boldogságtól zokogott, hogy újra játszhat, a szomszéd öltözőben a szerzőtársát alakító Zenthe Ferenc pedig bánatában sírt, mert az volt első premierje felesége halála után. Hipochonder volt, félt a betegségektől. A legenda szerint anyja pedikűröse kérte, menjen orvoshoz, mert szerinte valami nincs rendben… Tíz évig harcolt a leukémiával.