Fuvaros vagyok a Keletiben Sokan vagyunk fuvarosok
Naponta több különvonattal érkeznek a menekültek Ukrajnából a Keleti pályaudvarra. Segélyszervezetek várják őket élelemmel, itallal, takaróval, jó szóval. A menekültek egy részét önkéntes sofőrök viszik átmeneti szállásukra – köztük az egyik kollégánk. Me
Akeletisek Facebookcsoportjában jutunk percrekész információhoz arról, mikor jön vonat, kire és mire van leginkább szükség. Éppen posztolják, hogy jön a következő szerelvény. Indulok a Keletibe.
A parkoló egy részét lezárták az önkéntesek számára. Ki kell tenni a szélvédő mögé egy lapot Menekültszállítás felirattal, név, telefonszám, akkor beengednek. Így teszek. Behajtanék, de nem lehet. – Tökig vagyunk, tessék menni még egy kört – mondja a bejáratot őrző rendőr. Ez jó hír, azt jelenti, sokan vagyunk fuvarosok.
A menekültszállítók munkáját egy civil szervezet, a Migration Aid (MA) koordinálja. Átverekszem magam a tömegen, és jelentkezem a váróterem szélén álló asztaloknál. A laptop mögött ülő fiatal lány mutatja, álljak oldalra, kiabálnak, ha van fuvar.
Dideregnek a padokon
A Keleti várótermében több segélyszervezet sátra várja a menekülteket. Meleg étel, szendvics, péksütemények, forró tea, kisdobozos gyümölcslé a fő kínálat, nagy sláger a banán és az alma. Hegyekben állnak a babáknak és felnőtteknek való higiéniai termékek. Rengetegen jönnek teletömött szatyrokkal, adományok a menekülteknek. A szervezetek tolmácsokkal és koordinátorokkal segítik az érkezők eligazodását, de vannak olyan civilek is, akik egyéni felbuzdulásból jönnek ki, mert több nyelven beszélnek.
Az a menekült, akit nem várnak a pályaudvaron, és nem viszik el fuvarosok befogadóhoz vagy átmeneti szállásra, kénytelen a pályaudvaron éjszakázni a csatlakozásra várva. Szívszorító látvány: kisgyerekek takarókba bugyolálva dideregnek a padokon.
Az első fuvarom
Egy tíz év körüli kislány talán a stressztől hatalmasat hány a váróterem közepére. Egy önkéntes odaugrik, hogy feltakarítsa, aztán mondja, elmegy kimosni a törlőkendőt. Szólok, hogy itt nem lehet rendesen fertőtleníteni a kendőt, dobja ki. Kidobja.
Kiabálnak, hogy lehet vinni három embert. Anya, bakfis lánya, kamasz fia. Jól beszélnek angolul, négycsillagos szállodába viszem őket, két hátizsákkal indultak útnak. Arra következtetek, hogy jól szituált értelmiségi családról lehet szó, akiket már várnak Nyugaton. Nem nagyon akarnak velem beszélgetni, így csak annyit kérdezek, honnan jöttek. Kijevből. Vidámak. Mivel nyelvtudásom nyomokban oroszt is tartalmaz, leveszem, az anya arról mesél útközben a gyerekeinek, milyen volt, amikor utoljára járt Budapesten. A Moulin Rouge előtt elhaladva felélénkül. A szállodánál búcsúzóul csak annyit mondok: good luck.
Mire visszaérek a pályaudvarra, újabb szerelvény futott be vagy 800 menekülttel. Hihetetlen a tumultus, az az érzésem, mindenki engem akar fellökni.
Az MA munkatársa székre állva nagyon hangosan kiabál: – Fuvar! Két anya, öt gyerek, két kutya, sok bőrönd!
Ez mikrobuszos megmozdulás lesz, jelentkezik a kolléga, megkapja a címet, viszi a menekülteket.
– Van itt katasztrófás? – hangzik a szék tetejéről. Egy nagyobb, sokpoggyászos családot kell a BKK melegedőbuszához kísérni. Jön a katasztrófás, tereli a családot.
Azok a menekültek, akiket szállítok, nincsenek elkeseredve. Erre a legjobb példa a két kislánnyal és egy macskával érkezett Diana. Fejlett a humora és az optimizmusa. Kitűnően beszél angolul, már első mondataival belopja magát a szívembe. Szólok, hogy ne a padlóra rakja a macskát, hanem az ülésre, mire ő: – Magasról teszek rá, egy hétig hallgattam, ahogy üvölt a dobozában és kaparja az oldalát, legszívesebben kitekertem volna a nyakát.
Ezt persze nem gondolja komolyan, a macskát 1500 kilométeren át hozták magukkal Odesszából, Románián keresztül. Alisza az ülésre kerül.
Az új szállásuk felé menet – pár napja itt vannak – kérdezem, merre tovább. Egyelőre a Föld nevű bolygón maradnak, mert a Mars-utazást még nem sikerült megoldani, feleli. A háborúról azt gondolja, hogy átírja a történelmet, mert az emberek jobbik énjét hozza felszínre. Az ukránokban erősödik a nemzeti érzés és többet törődnek egymással, de nálunk, magyaroknál is pozitív a mérleg, akivel csak találkozott, segíteni akart. Merész fordulattal megkérdezi, nem akarom-e a macskát egy hétre befogadni, mert el kell repülniük Rómába rokonlátogatni és ügyeket intézni. Mondom, de.
Regény mirólunk
Mesélhetnék még az egyetemista házaspárról, akiket az Idegenrendészeti Hivatalba vittem papírokat intézni. Már van szállásuk és munkájuk Budapesten, azt remélik, hamarosan visszamehetnek Harkivba. A szintén kijevi anyáról és két kisgyerekéről, akik a Nyugatiból
Kölnbe indultak a rokonokhoz, és ki tudja, visszatérnek-e hazájukba. A hetvenes nagymamáról, aki Athénba megy a Donyec-medencéből egy szál bőrönddel, egyedül, és örül, hogy újra láthatja az unokáit, bár nem pont így képzelte a családegyesítést.
Amikor hajnalban hazafelé veszem az irányt a kihalt utcákon, arra gondolok, egy hét fuvarozás tapasztalataiból összeállna egy regény Kelet-Európáról, benne mirólunk. Meg arra is, ha más téren is ilyen együttérzés mutatkozna, mint az ukrán menekültek ügyében, akár sokra is vihetnénk.