Így kell szerel met teremteni
A Vonzás Törvénye szerint, amit sokszor elképzelünk, mintha már megvalósult volna, az megjelenik a materiális világunkban. De igaz ez?
Ha folyton az jár a képzeletünkben, hogy a tűzpiros, új autónkban ülünk, érezzük a kárpit friss illatát, halljuk a motor halk berregését, és mintha már a miénk volna, hálát adunk érte az univerzumnak, akkor egy szép napon megtörténik? Igen, de… A de mindig ott van sajnos, ebben az esetben például arra utal, hogy a képzeletünkben nem szerepelhet vágyódás, csakis bizonyosság. Nem szerepelhet a félelem a kudarctól, sem a hitetlenség a spiritualitással szemben. Csakis a bizonyosság, hogy amire vágyunk, az már meg is történt. Hiszen az univerzumban minden jelen van bőséggel, még a piros autók is, és nem létezik múlt és jövő. Csakis a jelen.
Pont engem szeretne?
De vajon az emberi kapcsolatokkal is megteremthető a varázslás? Hiszen ahhoz két élőlény kell emberi elmével, intelligenciával, ízlésvilággal, leírni is nehéz, még mi mindennel.
Tényleg képesek vagyunk jó fej, igaz barátokat, hűséges és nagyszerű szerelmeket, korrekt és nagyvonalú főnököket bevonzani, csak álmodozni kell róla? De akkor miért van az, hogy a legtöbb ember a többi ember miatt szenved, és sehogy se talál olyan társra, akivel örök boldogságban élhetne? A válasz nagyon egyszerű. Azért, mert olyan sokat csalódott már, hogy nem hisz a sikerben. Minden csalódás a fájdalmat növelte benne, minden kudarc az önbizalmát tépázta.
És mit teszünk, ha nem akarunk több fájdalmat átélni? Inkább messze elkerüljük a szerelmet. Így ha meg is próbáljuk bevonzani a szerelmet, képtelenek vagyunk elképzelni, hogy egy férfi, aki tetszik nekünk, átölel és ragaszkodik és szeret.
Mindig lesz valami zavaró tényező ebben az álomban, és nem az öröm, hanem a múlt emlékeiből táplálkozó fájdalom fog szétáradni bennünk.
De akkor hogyan?
Mit is szeretnénk megélni? A szerelmet. Tehát a megoldás az, ha nem egy társat képzelünk el, hiszen a társak már sok könnyet okoztak, hanem csak önmagunkat a szerelem mámorában. Egyedül a napfényben, a tengerparton, mosolyogva, boldogan, a szerelem érzésétől részegen. Azt mondják, úgy kell önmagunkra tekinteni, mintha szerelmesek lennénk magunkba. Törődni kell a hajunkkal, a testünkkel, fel kell újítani a ruhatárat, szép, magas energiaszintű helyekre kell járni, például parkokba, képtárakba, színházba, és ünnepelni önmagunkat. Az fog történni, hogy szétáramlik a testünkben a boldogság, egyre jobban fogunk tetszeni magunknak, és az emberek vonzódni kezdenek hozzánk. Hiszen ki ne akarna kapni a belőlünk áradó szerelemből, boldogságból? Itt nincs hazugság, nincs csapda, nincs, aki átverne.
Köszönöm!
A másik biztosan működő varázsige a hála. Egyszerűen csak naponta hálát adunk mindazokért az emberekért és dolgokért, akik és amik szeretettel körülvesznek, és erre az örömre, szeretetre hangolódva éljük az életünket. Ha nincs senki, akinek a szeretetéért hálát adhatnánk, bár ez elég hihetetlen, akkor adjunk mi szeretetet az embereknek, és legyünk hálásak azért, mert adhatunk. Egészen biztos, hogy nemsokára vissza is kapjuk azt a sok szeretetet. És mint a kisgömböc a mesében, a szeretet csak nő és nő az életünkben, olyan hatalmasra, hogy el se tudjuk képzelni. Vajon hogy reagálna az univerzum? „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van.” (Mát. 25,29)