Óvodás tisztánlátók

A keleti országokban úgy tartják, hogy a gyermekek 3–5 éves korukig kapcsolatban maradnak azzal a dimenzióval, ahonnan érkeztek. Érzékelik az Egység biztonságát, számunkra felfoghatatlan bölcsességgel vélekednek a világ dolgairól. Látják az aurát, és a rémisztő vagy kedves entitásokat is.

Agyerekek gyakrabban rajzolnak szivárványt, mint ahányszor láthattak életükben. A szülők ilyenkor azt gondolják, talán az oviban tanulta a másik gyerektől, vagy egy mesefilmben látta. Az fel sem merül, hogy az aura színeit igyekszik papírra festeni.

Ott laktam fent

Egy gyerek 2-3 éves koráig megtanul eligazodni a világban, anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet, tudja, kitől várhat biztonságot, szeretetet, támogatást, és azt is megtanulja, mit várnak ezért cserébe. Nagyon fontos tehát, hogyan reagálunk a kisgyermek olyan megjegyzéseire, amelyek egy számunkra ismeretlen vagy akár félelmetes valóságról számolnak be. Kétéves volt Iza, amikor naponta elkápráztatta anyukáját a sétáik során: nemcsak a cicákat, kutyákat mutatta meg, de az égben lebegő angyalokat is. Később, ha megkérdezték, honnan jött, az égre mutatott, és azt mondta, onnan – pedig akkor már tudta a pontos címüket...

A napfényre gondolj csak!

Szilvia élete romokba dőlt, egyedül maradt a kétéves fiával. A nyáron egy hétre kölcsönkapott egy vízparti nyaralót egy barátjától, hogy nyaralhassanak.

Mindennap lementek a strandra fürödni, fagyizni, labdázni. A kisfiú önfeledten játszott, Szilvia viszont a gondjain agyalt. A kisfiú egyszer csak a szemébe nézett, és azt mondta: „anya, te most a napfényre gondolj csak”. Szilvia azt mondja, mintha a fia szeméből is a nap sütött volna. Honnan jött belőle ez a nagy bölcsesség, empátia? Szilvia abban a pillanatban rádöbbent, semmi oka az aggodalomra, hiszen minden szép és tökéletes. Hogy holnap mi lesz, azon ráér majd akkor tépelődni. De ez a mondat valahogy vele maradt: csak a napfényre gondolj… Az életük szépen helyreállt, lett lakás, állás, új család.

Rossz álom volt!

Carol Bowman kétgyermekes anya, saját gyermekei beszámolói indították a Visszatérés a mennyekből című könyv megírására, melyben kisgyermekek mesélik el azokat az emlékeiket, melyeket még „lélek-korukból” hoztak magukkal. A könyvben előző életbeli tapasztalatokról is olvashatunk, de arról is, hogyan választják ki „ott fent” a gyermekek későbbi szüleiket, milyen

az a hely, ahonnan érkeztek, miként találkoztak rég halott rokonokkal. Az anyaméhben töltött időszakról is részletes beszámolót adnak, mégpedig maguk a gyerekek. Az írónő szerint fontos, hogy a szülő ne utasítsa el a hasonló vallomásokat, mert ha a gyermek elmondhatja ezeket, megnyugszik, és többé nem foglalkoztatják a földöntúli dolgok. Ezzel szemben a szülők gyakran megrémülnek gyermekük transzcendens beszámolóitól, ezért azt mondják, ezek a dolgok nem léteznek, csak képzelted. Így a gyerek megtanulja, hogy az ilyen dolgokról nem szabad beszélni, és idővel különös érzékelési képessége is elsatnyul.

Mesélj el mindent!

Szülői felelősség, hogyan reagálunk gyermekeink beszámolóira. Ha csak legyintünk, hogy képzelődik, azt üzenjük, nem vesszük őt komolyan. Ha megijedünk, hogy mentálisan sérült, zavart, őt is megijesztjük, és elveszítjük a bizalmát. Viszont az sem jó, ha túlzottan erősítjük benne ezeket a képeket, akár valóságosak, akár fantáziák, és faggatni kezdjük, netán az ismerősök előtt produkáltatjuk. A legjobb megoldás talán az, ha engedjük, hogy mindent elmeséljen, ami ki akar kívánkozni belőle, és nem minősítjük a „történeteit”, viszont sok öleléssel és szerető szavakkal biztosítjuk arról, hogy hiszünk neki, mindig számíthat ránk és vigyázunk rá, bármi történjék is.