Száz éve
Hatá r ment i városban nőttem fel. Gyerekként annyit tudtam az egészről, hog y dédapámnak valahol földje volt az Ipoly túloldalán. Ott, ahová mi már csak útlevéllel mehettünk át, mert határőrök sétálgattak rendszeresen a két baráti szocialista ország közti pár méteres folyócska mindkét oldalán a töltéseken.
Át is bámulta k olykor egymáshoz a fegyveres katoná k. A r ra azér t odaát ig yekeztek f ig yel n i, ne - hogy nemzetiségi legyen az, aki vigyáz a határra ott, ahol egyik oldalon is és a másikon is magyarok éltek, de papíron csak ideát számítottak annak.
Ilyen groteszk, pataknyi folyóval kettészelt sárkupaccá gyúrta össze a történelem mocskát mifelénk a múlt. Gyúrták azok az urak, akik hatalmi érdekből szétdaraboltak egy országot, egy nemzetet. És bár gyógyultak azóta a sebek, dagasztották a sarat az elhallgatás évtizedei, és ma sincs nyugalom még, hiába fonta össze a közös sors szorosabb egységbe Európa nemzeteit.
Egy évszázad nagy idő, rostáján kihullanak a lényegtelen dolgok. Trianon azonban itt maradt velünk. Ha nem is izzó parázsként a tenyérben, de súlyos, kihűlt kőként, melyet eldobni nem tudunk, nem akarunk és nem is fogunk soha.