Elveszteni egy gyereket
Feldolgozhatatlan, elképzelhetetlen, a lehető legfájdalmasabb
– egy gyerek elvesztése minden szülő rémálma. Hányszor eszembe jutott a nagyoknál, és most a kicsinél, hogy úristen, mennyi baj érheti, mennyi veszély leselkedik rá, és egyszerűen nem tudok minden pillanatban ott lenni mellette, hogy megóvhassam. Sokáig a nagyszülőkkel is alig mertem őket elengedni, cikáztak a rémképek előttem, ahogy elnyeli a Balaton, megvágja magát, lezuhan vagy kiszalad az útra… A baj egy pillanat alatt történik, akkor, amikor egy pillanattal korábban még minden rendben volt. És ez az igazán feldolgozhatatlan. Hogy nem lehet azt az előző pillanatot még egyszer átélni, újracsinálni, hogy ne lehessen baj. Hányszor fordulhatott ez meg a kis Dávidka édesanyja, Csilla fejében a szörnyű tragédia óta? Mi lehet nagyobb büntetés annál, mint hogy nap mint nap őrjöngve marcangolja magát egy anya, hogy nem tudja viszszacsinálni, nem tudja megóvni a kicsi gyerekét? Az önvádnál nincs súlyosabb büntetés, még ha a börtön fenyegeti is az embert. De kell-e egy anyát még tovább kínozni, még nagyobb önvádat gerjeszteni benne, amikor már az is fáj, ha csak a kicsi gyerekére gondol?