Méltó búcsú
Kiskorom legnagyobb félelme az volt, hogy meghal a nagymamám. Az valamiért fel sem merült bennem, hogy az imádott szüleimet elveszíthetem, de attól őrülten szorongtam, hogy Éva mama egyszer végleg elmegy. Szerencsére sokáig köztünk volt, szupernagyiként és igazi barátnőként kísért kamasz-, majd felnőttkorom főbb állomásain. 2007-ben pont anyák napján halt meg.
Akkor azt mondtam, hogy én nem megyek el a temetésére, mert nem bírom végigcsinálni a szertartást. Végül győzött a józan ész, és bármilyen furcsán is hangzik, földöntúli megnyugvást adott ez az utolsó út.
Rettenetesen sajnálom, akinek ez nem adatik meg, hiszen lezárás nélkül nincs búcsú és újrakezdés sem. Most éppen ezzel a lelki borzalommal kell megküzdenie egy családnak. Idős férfi rokonukat új felesége teljesen elszeparálta tőlük, majd amikor a bácsi hosszú szenvedés után meghalt, még a temetésére sem mehettek el.
Számomra felfoghatatlan, mi játszódik le egy ember lelkében, amikor a gyász óráit az egymásba kapaszkodás helyett aljasságra használja fel. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a bácsi az égi kávéház teraszáról mindent lát, és így pontosan tudja: rokonai nagyon szerették őt és gondolatban fogták a kezét utolsó útján.