Alig kap nyugdíjat Bánsági Ildikó
Ma már orvosi pályát választana a színészi helyett
Megalázóan kevés, alig több mint 75 ezer forint a nyugdíja Bánsági Ildikónak, a Nemzet Művészének. Még szerencse, hogy a cím mellé havi apanázs is jár, különben a népszerű színművésznő nagy bajban lenne. Ildikó nem panaszkodik, ám abban biztos, hogy ha még egyszer újrakezdhetné, nem a színészi pályát választaná
Lelkiismereti okokból hagyta ott a színházát és a biztos havi fizetést
BUDAPEST — Bánsági Ildikó tavaly távozott a Nemzeti Színházból. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas színésznő elárulta lapunknak, féltette-e lányát, Gáspár Katát a színészi pályától, s beszélt arról, hogy úgy érzi, már nem becsülik meg a generációját.
Lánya, Gáspár Kata nemrég Arany Medál-díjat kapott, őt választotta a közönség a legígéretesebb fiatal tehetségnek. Büszke rá? Bánsági Ildikó: Rettenetesen! Örülök, hogy elismerték a díjjal, mert a közönség véleménye és szeretete a legtöbb ami számít egy színésznek. Valaki vagy tehetséggel születik erre a pályára, vagy nem, és akkor bármit tehet , úgysem érdemli ki ezt a szeretetet, tiszteletet. A lányom sokat volt bent velünk a színházban, de mivel imádta az állatokat, sokáig azt hittem, állatorvos lesz. Majd egyszer csak elém állt, és közölte, hogy színésznő akar lenni. Nem féltette? Bánsági: Dehogynem. Tudom, hogy milyen buktatói és nehézségei vannak ennek a pályának, de nem tilthattam meg neki. Emlékszem, még csak tizenöt éves volt amikor bemutatták az Apám beájulna című filmet, amelyben főszereplő volt. Együtt néztük, ő a szeme sarkából lesett engem, én pedig a film végén nem tudtam megszólalni, ami rosszul is esett neki, pedig én csak azért mondtam semmit, mert akkor döbbentem rá, hogy mennyire tehetséges. Büszke voltam rá, és persze irigy is, hogy milyen ügyesen játszik ilyen fiatalon (nevet). Nem próbálta lebeszélni a színészetről?
Bánsági: Nem lett volna értelme. A fiam zenész lett, őt sem tartottuk vissza soha. Kata esetében annyit tettünk, hogy addig nem engedtük tévébe vagy filmekbe, amíg nem éreztük, hogy készen áll rá, önmagából tud építkezni. A kérdésre visszatérve, nem akartam lebeszélni, mert a színészi hivatás fantasztikus. Hálás vagyok ennek a pályának, de ma már talán nem színésznek tanulnék... Hiszen az orvosi pálya is érdekelt.
Miért nem?
Bánsági: Mert nem látom az utat, és szerintem a fiataloknak a legnehezebb ezt megtalálni. Amikor kezdtem, még minden más volt. Főiskolásként forgattunk, játszottunk, a nagyoktól tanulhattunk, középpontban voltunk, a nevünkön szólítottak meg idegenek az utcán. Mi olyanokra néztünk fel, mint Básti Lajos, Ruttkai Éva, és haladtunk előre, hogy egyszer a nyomukba érjünk. Ma pedig kik a sztárok? A különböző show-k meg realityk szereplői. Több körös castingokra kell járni még egy szinkron szerepért is, azt gondolom, egyszerűen a mi hivatásunk le van darálva.
Szabadúszóként hogyan boldogul?
Bánsági: Tavaly jöttem el a Nemzeti Színházból. A Színházés Filmművészeti Egyetem átszervezése és a körülötte lévő dolgok miatt döntöttem úgy, hogy nem folytatom ott tovább a munkát. Ez erkölcsi, morális kérdés volt. Nem féltem, mert tudtam, hogy elmentem a falig, és lépnem kell. Így láttam jónak, és nem bántam meg. Azóta nem érkezett konkrét felkérés, hogy lépjek be társulatba, de hívnak játszani.
Megél a mostani munkáiból?
Bánsági: A mostani nyugdíjam 75 800 forint, abból nem élnék meg. Ha nem lennék a Nemzet Művésze, akkor most nagy bajban lennék. Szerencsére az elismeréssel együtt havi apanázs is jár, emellett pedig folyamatosan dolgozom. Nem akarok panaszkodni, de ebből talán látszik, mi a helyzet a művészek világában. Persze azt rég tudjuk, hogy a nagy pénz nem Csehovés Shakespeare-darabok játszásában van, hanem a nagy költségvetésű tévéműsorokban. Hiába szeretnék, én már nem mehetnék táncolós show-ba, pedig élvezném, ha fiatalabb lennék.
Nem hiányzik, hogy többet dolgozzon? Bánsági: Az előtt sem volt sok darabom a Nemzetiben, hogy eljöttem. Igazság szerint a csapat hiányzik, a kollégák, akikkel öszszefut az ember a színházban. Meg azok a régi forgatások, olyan rég csináltam, talán már el is felejtettem, hogyan kell. El kell fogadni, hogy annak a korszaknak vége. Nem akarok keseregni, de többek közt az Színművészeti felszámolásával lehúzták a vécén a múltunkat, ezt pedig nem tudom feldolgozni. De hál’ Istennek felfedeztem már új utakat, kihívásokat, amelyeket remélem, hogy lesz alkalmam kipróbálni. Optimizmusom töretlen.