Mikor kapunk észbe?!
Ezerszámra pusztulnak a halak a Velencei-tóban, amely évtizedekig a ma- gyarok egyik legkedveltebb üdülőhelyének számított. A múlt idő nem véletlen: lesújtó fotók igazolják, hogy a kiszáradás szélén áll a tó.
A horgászoknak hűlt helye, a lángosos lehúzta a rolót, aki odalátogat, az kopár vidékkel és tucatnyi állattetemmel találkozhat. Hiába kongatják a biológusoktól kezdve a turistákon át egészen a vendéglátósokig a vészharangot, a döntéshozók fél szemmel sem néznek oda az ökológiai katasztrófa szélére sodródott területre.
A Velencei-tó tökéletes lenyomata a világunkban végbemenő, ember okozta rohamos környezeti pusztulásnak. A politikai reakció egyenlő a nullával. Nincs pénz, nincs forrás, nincs szakember, aki segíteni tudna a helyzeten – vágják rá nemes egyszerűséggel. A jelenség nem egyedi és nem magyar sajátosság. Istent játszunk, amióta felkerültünk a tápláléklánc csúcsára. A környezetünkkel is. Már akkor sem vagyunk képesek kapcsolni, amikor a baj nem távolról közelít felénk, hanem az arcunkba ordít.
A természet azonban egyszer benyújtja a számlát, azt pedig egészen biztosan drágábban kell megfizetni, mint a Velencei-tó mostani helyreállítását.