Rost Andrea még keresi a nagy szerelmet
Már nem a színpadi csillogás érdekli, hanem hogy elég ideje legyen a családjára
BUDAPEST — A világ legnagyobb operaszínpadain a műfaj legragyogóbb csillagaival énekelt Rost Andrea. Ám ezért nagy árat kellett fizetnie a Kossuth-, Prima Primissima és Liszt Ferenc-díjas opera-énekesnőnek. Hatvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk vele.
Korábban utalt arra, hogy nem mindig volt szép a gyerekkora. Menekülést is jelentett a zene?
Rost Andrea: Mindenképpen. Egyke vagyok, így eleve nagyon befelé forduló voltam, és szerettem volna az egyszerű hétköznapokból és a földhözragadtságból elmenekülni.
A hatvanas–hetvenes években volt fiatal. Nem vonzotta a könnyűzene, a táncdalfesztiválok, a Ki mit tud?
Rost: Dehogynem! Az utóbbin el is indultam 1983-ban. Azt gondolom, hogy engem azért vettek fel a Zeneakadémiára másodjára, mert ott hallották, hogyan énekelek. Persze el kellett érnem a pontszámot, de az a nyilvánosság hozzáadott a második felvételi sikeréhez.
Rost: Előtte még főiskolásként énekeltem egy főszerepet az Erkel Színházban, amellyel szabályosan berobbantam. Még megvannak az újságcikkek, azt írták, hogy „Sztár született”. Aztán én erre a nagy sikerre azt válaszoltam, hogy szültem még egy gyereket. 1991-ben végül ennek a sikernek az uszályán kijutottam Bécsbe, tag lettem a Wiener Staatsoperben. Magyarországon nem lehet az ember világhírű. Aki Magyarországon világhírű, az sehol sem az. Itthon sorba kellett volna állni, én meg nem a könyökömmel szerettem volna sikereket elérni, hanem a tehetségemmel, és ehhez el kellett menni.
Rost: Anyaként karriert építeni lelkileg és fizikailag nagyon nehéz, megterhelő dolog. Egy anya a gyerekeivel akar lenni, egy énekes pedig menni akar, és élvezni szeretné a pályáját, ez pedig kibékíthetetlen ellentét. Az ember egyszer itt adja magát, aztán ott, egyszerre nem megy. Borzasztó volt, egy húzd meg, ereszd meg élet. Amikor hazajöttem, két hétig anya voltam, mindent én akartam csinálni, majd visszamentem Bécsbe, ott meg le kellett kapcsolódni valamennyire a családi háttérről, próbáltam nem is gondolni arra, mi van otthon, mert az elvett attól, amit tennem kellett. Rettenetes volt, ez viselt meg leginkább a pályámon. Éppen ezért én már nem akarom elhagyni a hazámat.
Rost: Van erre egy kedves történetem. Már nagyobbacskák voltak, nagyon velük akartam lenni, ezért le akartam mondani egy csomó külföldi fellépést. Akkor a fiam – ő a kisebbik – odaállt elém, és azt mondta: „Anya, ne mondd le, mert mi így szeretünk téged.” Látták, mennyire fontos nekem az éneklés, menynyire boldoggá tesz, ők pedig egy boldog anyukát akartak. Kerek születésnapot ünnepel, de mint mondja, nem a hatvanat, hanem kétszer harmincat. Zavarja a szám? Rost: A hatost nem szeretem. A hetvennel szerintem már nem lesz bajom, de a hatos zavar. Talán azért, mert ezt ketté lehet osztani háromháromra. Nekem a három a szerencseszámom, és a vallásos neveltetés is meghatározó, a Szentháromság.
Rost: Annyiban, hogy a hatvantól felfelé más, mint a húsztól negyvenig vagy a negyventől hatvanig tartó szakasz. Akkor tudok harmóniában lenni önmagammal, ha ezt elfogadom, de nem mondom, hogy nem kellett küszködnöm magammal az elmúlt hetekben, volt egy kis „hűha”-érzés. Felmerült, hogy merre van az előre, mi lesz most a fontos, rendbe kellett tenni a dolgokat.
Rost: Például azt, ha lesznek unokáim, akkor ne kelljen azt mondanom, hogy nem érek rá. Nem szeretnék nemet mondani az unokákkal töltendő időre, mert annak idején a gyerekeimet alárendeltem a munkának, és ezt nem szeretném még egyszer megtenni.
Rost: Egy nagy szerelem. Még mindig nem találtam meg, de nem adtam fel. Az ember lánya szeretne tartozni valakihez. Nem kell annak olyannak lennie, hogy össze vagyunk ragadva és minden szabad percünket együtt töltjük. De az a nagyon mély összetartozás, remélem, létezik még valahol számomra.
– Azt gondolom, fontos, hogy mértéktartók legyünk, próbálok én sem pazarolni, ezzel is igyekszem védeni a környezetünket, a világunkat, amely ha így folytatjuk tovább, már csak két generáció számára létezik.
Gyerekkora óta így vélekedik?
– Akkor még nem fenyegetett minket az a veszély, hogy véget ér a világ. Akkor még nem foglalkoztatott ez a téma, nem is volt talán ekkora súlya az ilyen jellegű döntéseknek, vásárlásoknak.
Tudna példát mondani arra, hogyan próbál mértéktartó lenni?
– Ruhát nem dobok ki soha, inkább átalakítom vagy továbbadom. Színészként számos szakmabeli barátom van, akik színtársulatokat csinálnak, nekik például ezek a darabok nagyon sokat segítenek.