„Ha be kell zárni a színházakat, jön a sötétség kora”
▶ Nagyon aktív a Jászai Mari-díjas művésznő, napi rendszerességgel fut
Kiss Mari reménykedik benne, hogy a közönség jegyvásárlással és tapssal támogatja a szín
művészeket
BUDAPEST — Csak semmi csinnadratta, lila és zöld lufik szélnek eresztése. Már csak azért sem volt valamiféle meglepetésparti, mert aznap este is játszott. Pedig az immár 70 esztendős Kiss Mari megállhatott volna egy pillanatra elfújni azt a hetven szál gyertyát. De a népszerű színésznő telis-tele van energiával. Ha nem színpadon áll vagy forgat, akkor fut, mint Forest Gump. Aztán ha mégis elfárad, a hangulatos kertben, felfújt gumimatracon élvezi a napsütést és a madarak trillázását.
Ő is a nagy generáció tagja. Ráadásul szó szerint is, hiszen András Ferenc kultikus filmjében, amelyet 1985-ben mutattak be, fontos szerepet játszott.
A szemünk előtt lett tehetséges főiskolásból érett, sokat foglalkoztatott művész. Megszámlálhatatlan tévé- és mozifilmben szerepelt, miközben maradandót alkotott a világot jelentő deszkákon is. A Bükkaranyoson született művész talán ezért is kezdte rövid monológját a színház, a színészlét féltésével…
– Már a Covid-járvány alatt megtapasztalhattuk, hogy az élet pillanatok alatt átírja a forgatókönyvet. Nem mi irányítottunk, hanem a sors, s félek, hogy most maszkok nélkül is hasonló, nehéz és fájdalmas időszak vár ránk.
Féltem a színházakat, féltem a kialakult helyzettől, a lassan megfizethetetlen rezsiköltségtől, a létbizonytalanságtól, a csődhelyzettől és a nézőtér kiüresedésétől
– vélekedett Kiss Mari. – Mégis azt mondom: bízom az emberekben. Bízom, mert tudom, hogy szükség van a kul
Tévében
Szurdi Miklóssal az 1974-es Néhány első szerelem története című tévéfilm forga
tásán túrára, a kikapcsolódásra, a szórakozásra. Ha a második világháború alatt is be tudtak, be mertek ülni az emberek egyegy előadásra, akár egy fűtés nélküli, hideg nézőtérre bundában, lódenkabátban, akkor ez most is megvalósítható. Miért is ne? A közösségi élmény azt mondom, nem pénzben mérhető. Igenis kell az együttlét, színésznek és nézőnek egyaránt.
Hiszem, hogy a közönség jegyvásárlással és tapssal támogatja majd a színészeket. Ha be kell zárni a színházakat, jön a sötétség kora.
Fajsúlyos mondatok, afféle kiáltvány vagy kiáltás a veszélybe került színházakért. A sok ember számára talán már luxuscikké váló kultúráért. De épp Kiss Mari az egyik olyan művész, aki a ránk dőlő világ közepette is érzi a közönség szeretetét, a Vígszínházban rendre telt ház előtt játszszák az ő főszereplésével is A
Pódiumon
Balázsovits Edittel (balra) és Márkus Lucával a Vígszínház A rendes lányok csendben sírnak című darabjában
rendes lányok csendben sírnak című felkavaró darabot. A taps végigkísérte a pályafutását. Harminc évig játszott a Madáchban, majd Jordán Tamás hívó szavára Szombathelyre „igazolt”. Két imádott lovával együtt indult NyugatMagyarországra, ahol éveket töltött. Ma már újra budapesti lakosként, egy kertes ház nyugalmában tekint vissza ezerszínű életére, miközben olykor talán visszapörgeti élete filmjét. Már csak A nagy generáció miatt is, amelyet olykor műsorra tűznek. S az a nagy generáció, amelynek ő is tagja volt, sokszor próbált meg kitörni a Kádár-kor szürkeségéből. Kiss Mari például férjhez ment egy filmrendezőhöz, és Angliában élt, ahol belekóstolhatott a szabadság illúziójába, a hippi kultúrába, és háttérzajként a Rolling Stones szólt.
– Izgalmas, majdhogynem tökéletes életutat járhattam be. Laci, a férjem évtizedek óta mellettem van, és ideális társ. Mindketten szabadságszerető emberek vagyunk, és a lányunkat is ennek szellemében neveltük. Játszom, a színház ma is fontos, de van magánéletem, és ehhez jó ideje ragaszkodom. Heti, sőt napi rendszerességgel futok, szeretem az erdő csendjét. Azt szoktam mondani, kifutok magamból minden rossz érzést. De ez a csend szerencsére otthon is megvan. Nyáron Lacival felfújjuk nekem a gumimatracot, neki egy műanyag medencét, aztán élvezzük a pillanatot. A lovak már nem élnek, egyébként is az én koromban már veszélyes lenne nyeregbe pattanni. A 70. születésnapom nem érintett meg különösebben, bár úgy vagyok vele, arról a bizonyos tortáról, amelyen hetven szál gyertya van, én már csak a habot szeretném – zárta gondolatait a Jászai Mari-díjas színésznő.