Ho’ vót, hó nem volt

Udvarhelyi Híradó - - AKTUÁLIS - MOLNÁR MELINDA

A nagy pelyhekkel kecsegtető téli varázs, a pihe-puha hótakaró látványa felidézte, mennyi öröm forrása lehet a hideg évszak sportkedvelőinek a megfelelő hóminőség. Amikor annak ideje lett volna, hogy megkedveljem a korcsolyázást, eltiltott az ortopéd orvos. Így szent irigységgel szemléltem, miként fűzi d-gyűrűs katonai bakancsát öcsém, majd srófozza rá a gilicset. A palánkon túl kevésbé izgalmas a jéghoki.

Emlékszem, amikor megláttam a szomszéd lány feszes, hófehér bőr korcsolyacipőjét, mennyire szerettem volna, ha orvosomtól hasonló viselésére kaphatnék engedélyt… De nem adott.

A szánkózást csak addig kedveltem, amíg szüleim voltak a fogatosok; a dombról sikláshoz gyáva voltam. Nem is szólva a sízésről! Bice-bócaságom és esetlenségeim miatt nem tudtam várva várni a Gyergyói-medence legnagyobb diáksporteseményét, a Téli találkozónak nevezett vándor seregszemlét. Szóltam magyar szakos osztályfőnökömnek, hogy nem megyek. Na, erről szó sem lehetett! Mert a faliújságra szívesen írtam, kiötölte, hogy nevezzek be a sportriporter-vetélkedőre. Húzódoztam, hiszen nem ismertem a gyakorlati próbák szabályait, de pardon nem volt Sportriporter leszel! – szólt a

A szomszéd községben tartott találkozó sorsolásán zsebre dugott kézzel vettem részt. Kihúzták: sífutásról kell tudósítanom. A helyszínen viszont kiderült: a hó minősége miatt elmarad ez a próba. Na már most mi legyen? Örömmel szaladtam osztályfőnökünkhöz: ezt megúsztam… Nem oda, Buda! A jó sportriporter számára nem akadály, ha elmarad a megmérettetés – arról ír. Képzeletemben egymondatos lehetett volna az a tudósítás. A veszett fejsze nyele érzésével csoszogtam a jeges havon, amikor megláttam a távolban a találkozót szervező Jóbarát című hetilap főszerkesztőjét. Nosza, futás utána! Még be sem értem, de már mondtam a nevemet, és meséltem a ditrói iskola hoppon maradt sportriporterének fájdalmát. Lenne szíves nekem interjút adni a találkozóról, benne arról is, miért döntöttek a versenyszám elhagyása mellett.

Készséges volt, mindössze ennyit kérdezett: nem jegyzetelsz? Hűha, azt senki nem említette, hogy a sportriporter hozzon irkát is. Gyorsan kivágtam magam: nem. Megjegyzem, amit mond. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, de arra igen, hogy a versenylapra minden szót leírtam, amit tőle hallottam. Hogy ne érje szó a ház elejét mármint a botcsinálta

Ám az eredményhirdetés előtt elbújtam volna egy egérlyukba. Legkisebb voltam a „riporterek” között – mindössze ötödikes. A versenytársak mindegyikének volt témája, nem kellett interjúra fanyalodniuk. Szorongva kerestem helyet az olajos padlójú osztályterem csapkodható ülőkéjű fapadjában. Az eredményre várva égett az arcom. Végül tanáromnak kellett kilökdösnie, hogy átvegyem az oklevelet. Őrzöm: első díjat kaptam.

Bő húsz év múlva találkoztunk újra az egykori főszerkesztővel. Akkoriban Budapesten egy igazi szerkesztőségben dolgoztam. A viszontlátásról készült fotón látszik kitörő örömünk. Hogy én emlékeztem rá, az nyilvánvaló, de hogy Bartha Zoltán is… Felidézte azt a copfos lánykát, aki bravúros húzással vele mondatta el, miért maradt el az a versenyszám, amiről riportot kellett volna írnia.

Nem váltam sportriporterré. De a napokban elővettem a több évtizede kiállított diplomát. A múló évszakok nem koptatták meg a betűket, és a mögötte rejlő krónikásleckét. Lehetnek olyan életmegmérettetések, amelyek az „olvadó, jeges pálya” miatt vélhetően dugába dőlnek. Szorult helyzetben találnom kell egy illetékes, jogosult szakértőt, aki beszél. Helyettem. Ha pedig nincs íróalkalmatosságom avagy

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.