Ért éppen Erdély?

Lvidéki lány Székelyvarságról

Udvarhelyi Híradó - - RJÚ -

d interjú követzerkesztőségünk val. A légiesen alkatú, nyílt ű, cserfes Smid t éve Felvidékről tt ide, no nem a munkáért: az mi tanulmányok de, és a szererasztalta itt. Ez egért egy beszélde aztán több re fény derült, hogy miért jobb Erdélyben.

an származol pon-

ől. Ez egy kicsi magyar húsz kilométerre Pármagyar határtól pedig a. Ezerkétszáz lakosa belül.

y elnézlek, szláv vos vannak. n vannak cseh rokonaSmid családnév német ivatalosan Smidova vattit egy hónapba került ni az otthoni hatóságogy az „magyar” név.

más megkülönböztemagyarságod miatt? lég mindennapos az a bemegyünk egy boltm szlovákul szólalunk n kitehetnek az utcára. s megesett. Még abban n is, ahonnan szármahol még látni magyar t. Valamiért félünk a tól, már nem vagyunk n, és igen: zajlik a szloa magyar falvakba teet. Vagy nem is olyan étezres években beveiskolákba a kötelező allgatást, kitették minímert és zászlót.

kolát hol jártad ki? ktől Párkányban jármnáziumba. Nyolc éven amosan zeneiskolát is hegedű-ének szakot. az volt, hogy újságíró entkeztem is odahaza nikáció és közkapcsora. Bár létezik magyar sőoktatás, én szlovák– osítást terveztem. Szeanis a szlovákot: már romban felküldtek a egyedül egy teljesen szlovák közösségben, ahol kaptam egy erős alapot. De a tanárok is gyúrták belénk. Amíg a felvételi eredményére vártam, apukám jött az ötlettel, hogy mi lenne, ha Erdélyben tanulnék tovább.

– Miért éppen Erdély?

– Amikor végeztem a nyolcadikat, kaptam egy lehetőséget, hogy kísérjem el a Szentegyházi Gyermekfilharmóniát egy európai turnéra. A zeneiskolában egy felnőtt női kórus tagja voltam, és a karvezető és egyben hegedűtanárom engem ajánlott be. Ez egy határok feletti kezdeményezés volt, más magyarlakta területekről is csatlakoztak. Először egy kéthetes felkészítőn vettünk részt Szentegyházán, aztán jött a turné. Sok barátra tettem szert. Később hűségesen jártam a koncertjeikre, ha a közelünkben jártak. Amikor apukám előállt az ötlettel, rögtön beírtam a keresőbe, és elsőnek a marosvásárhelyi Sapientia-egyetemet dobta ki. Kiderült, hogy a kommunikáció szakon mindig túljelentkezés van, de én akkor már annyira beleéltem magam, hogy a tolmácsfordítóit csak megpróbáltam volt, csak az indulás előtti estén jelentettük be. Ez volt a B terv: úgy voltam vele, ha nem tetszik, hazamegyek. Közben az otthoni egyetemre is felvettek, de addigra már véglegesen eldőlt bennem.

– Milyen Erdély-kép élt benned?

– Főleg az emberek miatt szerettem meg itt. Nagyon befogadók, közvetlenek. Persze érdekes vagyok nekik, de nem éreztetik velem, hogy máshonnan jöttem. Bár volt, hogy nem tudták, hol van Felvidék, és meglepődtek, amiért tudok magyarul. A segítőkészségre is tudok példát: látatlanban a beiratkozás előtti procedúra során a teljes román fordítást elintézték az egyetemen.

– A román nyelvvel hogyan boldogultál?

– Szereztem egy barátnőt, aki kisegített a románnal. El is kezdtem tanulni, de az államvizsgára készülés előtt abbahagytam. Annyi azért ragadt rám, hogy szavak szintjén megértem.

– Mit terveztél a diplomával a kezedben?

– Nálunk az a szokás, hogy ha valaki elkezdi az egyetemet il Tehát nem volt kérdés a továbbtanulás. Amikor megtudtam, hogy a saját szak helyett másikat is választhatok, tudtam, hogy az most már a kommunikáció lesz. Közben megismertem a barátomat, aki lengyelfalvi, így a csíkszeredai karra jelentkeztem, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Úgyhogy a történelemtanárom jóslata bevált, aki azzal viccelődött az első erdélyi utazásom előtt, hogy hátha a szerelem rám talál majd itt. A második évet Lengyelfalváról végeztem, a hétvégi oktatás miatt munkát vállaltam a Szabadidőkalauznál mint szerkesztő. Hét hónapot töltöttem ott, aztán tavaly júniusban leállamvizsgáztam, és nemsokára kiköltöztünk Varságra, onnan járok be mindennap. Mindenképp a szakmán belül akartam elhelyezkedni, és nagy boldogság, hogy itt dolgozhatom.

– Hogy fogadtak újdonsült lakhelyeden?

– Kíváncsian, de már megszoktak. Azt mondják, bátor vagyok, amiért 800 km-re költöztem otthonról. Nem vagyok egy ijedős fajta, meg én is falusi környezetből származom. Nem is volt soha vágyam, hogy városon éljek, csak az egyetem miatt muszáj volt. Udvarhelyen egyébként elsőéves koromban voltam városnézésen, de akkor nem gondoltam volna, hogy itt kötök ki.

– Miben hasonlít és különbözik a két kultúra?

Az életvitel nagyjából hason élet, a bérek meg magasabbak. Az egyetem nekem itt olcsóbb volt, mint odahaza. Egyébként ugyanaz a kínálat, kivéve a helyi jellegzetességeket. A két konyha nagyban különbözik, mi sokkal fűszeresebben főzünk, merészebben játszunk az ízekkel. De élvezem az itteni ételeket is, kivéve a puliszkát, amit először pürének hittem… Egyszer születésnapomra a csoporttársaimtól egy borkán zakuszkát kaptam, annyira megszerettem. És a bundás kenyér cukorral isteni! Mi otthon zöldségekkel, ketchuppal esszük.

– Mi az, amit hiányolsz hazulról?

– A szüleimet, a zenészpalánta öcsémet, a kofolát, ami egy kólaszerű, de annál finomabb üdítőital, és a knédlit, vagyis gőzölt kenyeret. Ha időm engedi, illetve nagyobb ünnepekkor hazajárogatok, de a családom is meglátogatott már, és valósággal irigykednek, hogy nálunk nincs ekkora összetartás. Örülnek, hogy ide kerültem, hogy jó helyen vagyok, különben hazavinnének. Vannak állataink, mint odahaza, van egy gyümölcsösünk, azt szépítgetjük. Az otthoni barátaim is voltak itt, azóta is emlegetik az erdőt, a friss levegőt, hogy mennyivel nyugodtabb és szabadabb itt az élet. Rám is sok hely vár, ahol még nem voltam. Már itt képzelem el az életemet, ezzel a munkával pedig, úgy érzem, megtaláltam a helyemet, nem hiányzik semmi. Így kerek a világ

„Főleg az emberek miatt szerettem meg itt. Nagyon befogadók, közvetlenek. Persze érdekes vagyok nekik, de nem éreztetik velem, hogy máshonnan jöttem.”

FOTÓ: BARABÁS ÁKOS

Kittinek az otthoniakon kívül csak a felvidéki kofola és a knédli hiányzik a boldogsághoz

Newspapers in Hungarian

Newspapers from Romania

© PressReader. All rights reserved.