Megtaláltam anyám naplóját

SZÉGYELLEM MAGAM, MINDENT MEGBÁNTAM

Nagyon apás lány voltam, sosem csináltam titkot belőle, mennyire imádom őt. Esténként, amikor bejött a szobámba, hogy lekapcsolja a villanyt, mindig azt mondta: „te vagy az én gyönyörűségem, tudod?” Ettől mindig jól éreztem magam. Meg attól, hogy a sivár, nélkülözéssel teli gyerekkoromba örömöt csempészett.

„Te nem értheted”

Szűkösen éltünk, turikból öltözködtem, de apám mindig meglepett apróságokkal. Néha moziba mentünk, néha vattacukrot vett nekem. Anyám a szöges ellentéte volt. Alig beszélt velem, és nagyon szigorú volt. Zsebpénzt nem adott, és mindig figyelmeztetett, hogy spórolnunk kell, kapcsoljam le a villanyt, ha kimegyek a szobából, meg hasonlók. Amikor középiskolában diákmunkát vállaltam, elkérte a fizetésem felét. „Szükségem van rá, te ezt nem értheted” – mondta. Később ez rendszeressé vált. Végzős voltam a gimiben, amikor apám egy balesetben meghalt. A sokk letaglózott, de ennél is jobban megdöbbentett az, amikor megtudtam, hogy anyám kérdés nélkül elköltött minden pénzt, amit apám a továbbtanulásomra tett félre... Ez örökre megpecsételte a kapcsolatunkat.

Minden megváltozott

Teltek az évek, önálló életet éltem. Anyámmal nem beszéltem, és még csak lelkiismeretfurdalásom se volt. Aztán egy telefonhívás mindent megváltoztatott. Anyám elhunyt. Az évek során felgyülemlett fájdalmak és neheztelés ellenére elmentem a temetésére. A szertartás után anyám nővére megkért, hogy menjek el, és nézzem át anya holmiját, hátha találok benne valamit, amit eltennék. A szerény ruhák, cuccok között váratlan dologra bukkantam: a naplójára. Remegtek az ujjaim, ahogy a kezembe vettem. Tudtam, hogy anyám neheztelt rám, de akarok-e olvasni róla? Úgy döntöttem, el kell olvasnom – ha másért nem, hát a lezárás kedvéért. Leültem a nappaliban, és lapozgatni kezdtem.

A sokkoló igazság

„Kedves naplóm, utálom, hogy így kell élnem, hogy spórolnom kell, hogy meg kell tagadom a lányomtól a gyermekkor örömeit. De csapdába estem. Feri döntései nem hagynak más választást a számomra...” Szünetet tartottam. Éreztem, hogy csomó keletkezik a gyomrom mélyén. Ennyi éven át meg voltam győződve arról, hogy apám jó és anyám rossz. Soha nem jutott eszembe, hogy az életben semmi sem fekete-fehér. Anyám naplóját olvasva rájöttem, hogy apám szerencsejáték-függő volt. Mindig nagy nyereményben reménykedett, de többet veszített. A halálával tetemes adósságot hagyott hátra. „Életem legnehezebb döntése volt, hogy felhasználjam a lányom főiskolai alapját a törlesztésre. De nem volt más választásom. Vagy ez, vagy elveszítjük a házat és az autót.”

Mardos a bűntudat

Zokogásban törtem ki. Anyám nem kapzsiságból vette el a pénzemet – azért tette, hogy megvédjen minket egy még rosszabb sorstól. „Kedves Naplóm! Látom a gyűlöletet a lányom szemében. Nem hibáztatom érte. Imádja Ferit, és bálványozza az emlékét. Nem mondhatom el neki az igazat. Nem tudnám bemocskolni az emlékét. Reménykedem, hogy egy nap majd megérti, hogy mindent érte tettem, mert mérhetetlenül szeretem őt.” A bűntudat szökőárként öntött el. Ennyi éven át anyámat hibáztattam, megvetettem, miközben szó nélkül cipelte a terhet. Lelkiismeret-furdalás lett úrrá rajtam. Anya mindent értem tett. Most már mindent értek, és szégyellem magam. Bárcsak beszélhetnék még egyszer vele, utoljára.