Az apacsok soha nem adták föl
Az apacs indiánokról már mindenki hallott, a legtöbb ember ismerete azonban felszínes. Ez elsősorban a hollywoodi filmesek számlájára írható, akik előszeretettel foglalkoztatták őket a westernfilmekben. John Ford és a többi „bátor” indiánölő révén a filmekben több apacsot pusztítottak el, mint a híres-hírhedt Custer, Chivington és más tábornokok hada.
A sematikus beállítás szerint az apacs indián a leggonoszabb fajta, csak a gyilkolás, a szerencsétlen, ár tatlan fehér ember leölése érdekli. Kegyetlen és primitív vadember, aki képtelen a „normális”, emberi civilizációval való kapcsolatfelvételre, a beilleszkedésre. Az apacsot soha nem vették emberszámba, az 1837-ben szentesített törvény szerint minden férfi skalpjáért száz dollárt fizetett Chihuahua állam. Ennek megfelelően a velük szemben folytatott harcban minden eszköz megengedett volt: szerződések megszegése, orgyilkosság, asszonyok és gyermekek lemészárlása. Mindenk i rájuk vadászott, otthonaikat földúlták, földjeiket elvették, a törzseket rezer vátumba kényszerítették.
Az atapaszka nyelvcsaládhoz tartozó apacsok északról, Kanadából és Alaszkából érkeztek a Délnyugatra az 1300 -as és 1400 -as évek fordulóján. Élőhelyük szerint a törzsek keleti és nyugati csoportra oszthatók. Vadászó és gy űjtögető életmódot foly tattak, a letelepedésük után földműveléssel is foglalkoztak. Gazdag kultúrájuk a teljességében máig föltáratlan. Az apacsok 1540-ben találkoztak először fehér emberrel, amikor Francisco Vasquez Coronado vezette konkvisztádorcsapat Cibola hét arany városát keresve megjelent a Délnyugaton. A század végére az indiánok már pontosan tudták, hogy semmi jóra nem számíthatnak a fehér ember részéről. A spanyolokat később a mexikóiak, majd az amerikaiak váltották föl, a célkitűzés és a módszerek azonban mit sem változtak. Ám hiába a túlerő, a fegyverzetbeli fölény, a felperzselt föld taktikája, az apacsokat képtelenek voltak legyőzni.
Amerika őslakosai közül az apacsok az egyik legszívósabb népcsoport. Testüket megedzette a sivár mexikói határvidék, életük állandó harcban telt a szomszédos törzsekkel, majd a két oldalról támadó fehérekkel. Az indiánok visszahúzódtak a hegyek közé, innen indultak portyára Mexikóba vagy az Egyesült Államok déli területeire. Kiváló harcosok voltak, akik közül sokan elestek az egyenlőtlen küzdelemben. Az elesett harcosok fegyverét azonban új harcosok vették föl, a tőrbe csalt, hidegvérrel meggyilkolt főnökök helyébe mások léptek. Juan José, Mangas Colorado, Cochise, Eskimenzin, Victorio, Nachez, a nyolcvanéves (!) Nana, Chato és a rettegett vezér, Geronimo, ők azok, akik a büszke és bátor nép élethalálharcának vérrel és könnyel teli, ám mégis felemelő fejezetét írták. Az 19. század hatvanas éveinek közepétől az apacsok több mint negyedszázadon át tartották rettegésben az amerikaiakat és a mexikóiakat.