Braddock ezredes háborúba megy
A vietnami háborúról szóló filmek lázában égett Amerika a nyolcvanas évek közepén. Ám a Reagan-kormányzatnak nem az Apokalipszis most-féle eposzokra volt szüksége, hanem hősökre, hogy igazolhassa a nicaraguai beavatkozást és a csillagháborús programot.
Hősökre volt szükség, mint John Rambo és Braddock ezredes. És olyan küldetésekre, melyben az amerikai katona a régi vadnyugat szellemében amolyan magányos hősként szállt szembe az ellenséggel, és kaszabolta le a fél vietnami hadsereget, az orosz tanácsadókkal együtt. Miután a Film Manián újra bevetésre indult Braddock ezredes, érdemes körülnézni kicsit a délkeletázsiai dzsungelben.
Rambóval kezdődött 1982-ben. A Rambo – Első vér abból a tényből indult ki, hogy volt amerikai katonák százai, ezrei élnek Amerika-szerte a rengetegben, olyanok, akik valamilyen oknál fogva – megőrültek, kiábrándultak – képtelenek alkalmazkodni a civil élethez. A Sylvester Stallone által megformált magányos vándor, helyét nem találó John Rambo is ilyen. A fickónak meggyűlik a baja a kisváros nagyképű seriffjével. Rambo megrendszabályozza üldözőit, lángba borítja kisvárost, a hadsereg sem tudja megállítani.
Egyszemélyes háborújának feszültségeit büntetőtáborban vezeti le Rambo. Ám ahelyett, hogy hagynák követ törni, a hadsereg őt szemeli ki a vietkongok fogságában lévő amerikai katonák kiszabadítására. És Rambo újból betáraz, a végén már úgy néz ki a sok magára aggatott fegyvertől, mint a karácsonyfa. A Rambo II. ugyanakkor nem más, mint ugyanannak a sztorinak a negyedik variációja. A Rendkívüli bátorság című filmben Gene Hackman a fiát szabadítja ki a vietnamiak fogságából, míg az Ütközetben eltűnt I-II. mindkét fejezetében Braddock ezredes (Chuck Norris) tör borsot a vietkongok orra alá. A szereplők változnak, a tartalom ugyanaz marad. Egyszerűen fogalmazva: nyírj ki minden vietkongot!
A sikert mozgató rugók működési mechanizmusa állítólag akkor világosodott meg Chuck Norris számára, amikor megnézte Braddock ezredes küldetését az egyik Los Angeles-i moziban. „Amikor jött az a jelenet, hogy belépek a saigoni terembe, ahol a tábornokok az eltűnt katonák megtalálásának lehetetlenségéről vitatkoznak, és ott vannak mellettem a katonák, akiket sikerült megmenteni, az egész mozi talpra ugrott, és frenetikus tapsban tört ki. Világos, mit akar a közönség: hősöket.”
Erre volt szüksége a kormányzatnak is. Ronald Reagan elnöknek a hidegháború szellemét idéző ténykedése megváltoztatta a politikai légkört, és lehetővé tette, hogy helyesnek és igazságosnak tüntessék fel azt a dicstelen és értelmetlen háborút, amelyet az Egyesült Államok végül elveszített. Hollywood futószalagon szállította a minden igényt kielégítő kemény fickókat. Kit érdekelt már, hogy mi történt valójában, amikor Stallone és Norris nemcsak győzelemre vitték az amerikai fegyvereket, de visszaadták a nemzet önbecsülését is.