Fröccsöntött futball

Pedig mi fenntartások nélkül szerettük őket. Olykor szentségeltünk egyegy újságíró fájó vereség után. Azt mondtuk: soha többé nem jövök ki, hogy aztán várjuk a következő mérkőzést. Bajnokit, kupatalálkozót, válogatott-összecsapást. Futballország voltunk.

Illúzió volt, de ragaszkodtunk hozzá. Ha gúnyolták Albert Flórit, mert csípőre tette a kezét, lehurrogtuk. Ha megírták, hogy ez vagy az a sztár „kimaradt” éjszaka, csak legyintettünk, mondván, a játék, a teljesítmény a lényeg. Szentekként tekintettünk a mi hétköznapi hőseinkre, a Népstadion szoborparkjában, ahogy a kettős meccsek előtt bemelegítettek. Nem akartuk észrevenni azt sem, ha a szentek olykor gyarló emberré váltak. Ittak, a cigánnyal húzatták a Balatonban, és lötyögve edzettek. Az már a lejtő volt minden szinten.

Fizikálisan, mentálisan – morálisan.

Mégis „régi szép időként” gondolunk vissza rá, még akkor is, ha valaki őszintén elmondja, kimondja, miért is tűnt el a világ élvonalából az egyszer volt magyar futball. Miért kezdett el ez a gyönyörű játék csak hasonlítani nálunk az igazira?

Miért lett belőle fröccsöntött futball?

Szódával vagy anélkül.

Ronald Reagan nem túl sikeres westernhősből egyenesen az amerikai elnökségig vitte. Arnold Schwarzenegger osztrák születése ellenére amerikai filmek akciósztárjából kaliforniai kormányzó lett, majd visszatért a mozikhoz.

A Cicciolinaként elhíresült pornósztár, Staller Ilona is sikerrel verekedte be magát az olasz szenátusba, fedetlen kebleivel feledhetetlen perceket szerezve híveinek.