„Dudi az utolsó kártyapartin már nem volt jól”
▶ Barátja szerint a pólóslegendának a közös kártyázások élete végén is örömöt jelentettek
BUDAPEST — Szerdán helyezik végső nyugalomra Csapó Gábort a Farkasréti temetőben. Az olimpiai bajnok vízilabdázó, a népszerű Dudi november 27-én, 72 esztendősen hunyt el. Halála megdöbbentette a sporttársadalmat és felkavarta a közvéleményt. Azóta is keressük a válaszokat a kérdésekre: mi vezethetett a tragédiához?
Azok a hangulatos kártyacsaták! Legendák keringtek ezekről az összejövetelekről, és az is tudott róla, hogy milyen a lapjárás, aki életében nem kártyázott. Egykori kiváló sportolók,
közönségkedvencek jöttek össze rendszeresen a Hélia szállóban, hogy a testmozgást, az úszást összekössék a „szerencsejátékkal”. Csapó Gábor is a lapvirtuózok közé tartozott, ha szabad ezt a kifejezést használni.
Talán ez volt az egykori klasszis vízilabdázó élete utolsó szakaszában az egyetlen olyan tevékenység, amely valóban kimozdította őt otthonról – s talán kimozdította a depreszszióból. Mert a mindig életvidám, bohém Dudi bizony az utóbbi időkben meglehetősen visszavonult életet élt, szinte bezárkózott. Ám a Hélia-béli kártyacsatákat semmi pénzért nem hagyta volna ki, heti rendszerességgel várta, hogy szétterítsék a lapokat. A szűk asztaltársaság tagja volt Oborzil Sándor is. Az MTK 80 esztendős, egykori remek képességű futballistája is rendszeresen megjelent a Héliában. Amit mesélt, az felkavarja az embert:
– Nagyjából öt éve a Hél ia let t a tör z shely ü n k . Ha kedvünk van, úszunk eg yet, s persze ott van a kártya, a römi, ami afféle szenvedéllyé vált számunkra. Társasági esemény ez, vagy inkább baráti találkozó, amelyben ott van a versenyszellem, a győzni akarás. Dudi is ilyen volt. Játszott, és örült, ha nyert. Mi pedig jól éreztük magunkat vele, mellette. Az elmúlt években kialakult egy stabil, négyfős csapat, amely ádáz csatákat vívott. Ha valaki valamiért kiesett, mindig volt beugró. Dudi színes egyéniségével sokáig a társaság középpontja volt. Szerettük a humorát, a bölcsességét, az életigenlését. Aztán egyszer, meg nem mondom mikor, megváltozott. Egyre csendesebb lett. Ha hozzászólt valamilyen témához, halkan, röviden, szinte egy szóval tette. Furcsa volt, mert nem ilyennek szoktuk meg. Ha kérdeztük, hogy van-e bármi gondja, bántja-e valami, csak mosolygott, soha nem panaszkodott. Amikor már láttuk, hogy nehezen mozog, a térdére fogta, a rakoncátlankodó térdére.
Oborzil Sándor 176 alkalommal lépett pályára az MTK-ban, amellyel MNKgyőztes is volt. A kártyacsaták közben gyakran szóba kerülnek a régi nagy mecscsek, ám volt egy nap, amikor inkább csendben járatták a lapokat.
– Szokás szerint délután három órakor jöttünk öszsze, és vártuk Dudit. Nem jött, és nem értettük, mert ez a heti négy alkalommal rendezett kárt yacsata kihagyhatatlan program volt számára is. Hívtuk Katit, a feleségét, ő mondta, hogy már elindult a férje. Aztán egyszer csak megjött Dudi és azt mondta: megállt egy parkolóban valahol Budán, és aludt az autójában másfél órát – emlékezett vissza az egykori csatár. – Megdöbbenve néztünk rá. Leültünk az asztalhoz, hogy kártyázzunk, ám a lapok sorra kiestek a kezéből. Csendben játszottunk tovább, és amikor befejeztük, felálltunk és elköszöntünk. Ám Dudi nem a kijárat felé indult, ahová mindig is, hanem épp ellenkezőleg, abba az irányba, ahol nem volt se ajtó, se ablak. Rémisztő pillanatok voltak... Akkor még hazament, ám este rosszul lett, és mentő vitte a Honvédkórházba. Az utolsó nap emléke itt van bennem. Nagyon hiányzik. A temetésén természetesen ott leszek és elbúcsúzom tőle.