„Aki nem fut el, az foglyul esik, s agyonlövik”
Ma van a Don-kanyarnál történt magyarmészárlás nyolcvanadik évfordulója ▶ Legalább 40-50 ezer katona halt meg a szovjet hadsereg támadása során
URIV — 1943. január 12. Történelmünk egyik legtragikusabb napja. Pontosan nyolcvan esztendővel ezelőtt, a mínusz 30 Celsius-fokos, csontig hatoló orosz télben, utánpótlás nélkül, de az utolsó töltényig harcoltak a 2. magyar hadsereg katonái a Don-kanyarnál.
A hajnali órákban a szovjetek áttörték az arcvonalat az urivi hídfőnél. Sosem látott veszteségeket szenvedett el a magyar királyi haderő. Csak becslések vannak arra, hány magyar halt hősi halált a csatában az orosz frontra vezényelt 207 ezer katonából. Sok tízezer fogságba esett ember sorsáról nem tudni semmit. Aki haza is tért, évekig, akár évtizedekig fojtotta el magában az átélt borzalmakat.
– Családunkban a nagymamám testvére járta meg az orosz frontot. Csodával határos módon hazatért. Leszerelték, de 1944-ben újra besorozták, majd valahol a Kárpátokban olyan súlyos arcsérülést szerzett, aminek a nyomát egész életében magán viselte. Hadifogoly lett. 1948-ban az utolsók között tért haza. Hogy milyen szörnyűségeket élt át, arról évtizedekig nem beszélt senkinek, egy szót sem – idézte fel elfúló hangon lapunknak Berdó Gábor Károly.
A nyugállományú százados az egykori túlélőket, az ő leszármazottaikat – összesen 107 tagot – soraiban tudó Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke.
– A kivezényelt 207 ezer emberből 1943 tavaszán–őszén nagyjából 40 ezer katona veszett oda az úgynevezett hídfőcsatákban. Egy 200 kilométeres védelmi szakaszt kellett őrizniük, ami katonailag lehetetlen feladat volt – mondta Berdó. – Ám az utolsó töltényükig küzdöttek. Mínusz 30 fokos hidegben, élelem- és lőszerutánpótlás nélkül.
Úgy 40-50 ezer fő halhatott hősi halált. Fagyási sérülés vagy éppen az éhség tízezrekkel végzett. Újabb tízezrekre becsülhető azok száma, akik fogságba estek, és csak nagyon kevesen tértek haza. Legalább
Emlék 100-120 ezren haltak meg a 2. magyar hadsereg kö- telékéből.
Az első halálközeli élményre élesen emlékezett Simonovics Ferenc, akit 21 évesen vittek a Don-kanyarba. Napi 25– 60 kilométert gyalogoltak, míg a folyóhoz értek. Egy 28 éves, Sándor nevű, balatonendrédi fiatal halt meg mellette, árokásás közben.
„Miért nem ülsz le, még meglőnek az oroszok – mondom neki. – Meg kell itt dögleni – válaszolt és elkeseredve intett erre a kezével. Ekkor már süvített is a golyósípolás a fülem mellett. Még leguggolt. – Meglőttek – annyit mondott. Hasba lőtték. Nézem, a kulacsomból öntöm rá a vizet, fel akarom éleszteni, próbálom itatni... A karján át az oldalán, a szívén keresztül, a másik oldalán jött ki a golyó. Rögtön meg is halt. Ő volt az első halottunk” – árulta el 85 évesen, 2005-ben az egykori túlélő egy Orbán Évának adott interjúban.
Az újpesti dr. Bernolák Béla gyermekradiológust két gyermeke, terhes felesége várta haza a frontról. Amikor az oroszok áttörtek Uriv völgyén, a sebesültekről értesülve maga sietett az ágyútűzzel elárasztott helyre segíteni. Egy gránát mellette csapódott be, megsérült, de valószínűleg akkor halt meg, amikor az osztrogozsszki kórházba vitték. Lebombázták.
1943. január 12-én a túlélők szerint az oroszok részegen, embertelen tüzérségi tüzet zúdítottak a magyarokra.
„Rengett minden, senki nem mozdulhatott ki a bunkerből, az embereken a halálfélelem vett erőt. Utána százával jöttek a berúgott oroszok, hullari kiáltásokkal, mindegyikőjük kezében géppisztoly és golyószóró. Hiába használják a mieink is a golyószórókat, hullanak az oroszok, elesnek, de jönnek helyettük százak. Aki nem fut el, aki a bunkerben marad, az foglyul esik a részeg bandának, s agyonlövik” – olvasható Kirkovics István doni túlélő naplójában.
A kevés hazatértnek a megvetés volt a jussa.
– Egyik küldetésünk a negatív társadalmi megítélésen változtatni. Való igaz, a náci németek oldalán harcoltunk, de más választásunk nem volt, s akkor mi ellenségként mentünk Oroszoroszágba. Sokáig ott is megvetés fogadta a magyarokat, mivel a katonák között volt, aki háborús bűnöket követett el – mondta Berdó Gábor Károly. – Én a doni áttörés 75. évfordulóján voltam kint, és örömmel tapasztaltam, mára ez megváltozott, mindenhol barátsággal fogadtak.