Inkább a magányt választotta Kántor
▶ Pályafutása után postásként, majd anyagbeszerzőként tudott elhelyezkedni
A Vasas egykori sztárja hazaköltözött Szolnokra, ahol a kutya
se néz rá
SZOLNOK — Futballistasors, a taps, a rivaldafény után megtalálni a helyet a magánéletben. Megszámlálhatatlan megbicsaklott életúttal találkozhattunk az elmúlt évtizedekben. Magánéleti válság, anyagi csőd. Kántor Mihály, a Vasas korábbi bajnokcsapatának a tagja, egykori 10-szeres válogatott labdarúgó, utánpótlás Európa-bajnok is sokat mesélhetne a fizikai és lelki fájdalmairól. Szolnok futball-lázban égett 1973. március 14-én, amikor a helyi MTE a Magyar Kupa elődöntőjében fogadta a Vasast. 14 ezer néző várta a csodát, s a helyiek biztosak voltak benne, hogy kedvenceik történelmet írnak és bejutnak a fináléba. Nem így történt. A válogatott játékosokkal teletűzdelt angyalföldi csapat vért izzadva 1-0-ra nyert és továbbjutott. Ám az a találkozó egy szolnoki játékos életét megváltoztatta. Kántor a következő szezonban már a Vasasban szerepelhetett.
– Soha nem felejtem el azt a kupameccset – mesélte a Blikknek a korábbi védő. – Végigtámadtuk a meccset, mégis a Vasas jutott a döntőbe. Itt van előttem, ahogy lehorgasztott fejjel ülök az öltözőben, s egyszer csak megjelenik Baróti
Lajos, az angyalföldiek nagy hírű szakvezetője, s azt mondja nekem: magát elvisszük innen. Így kerültem a Vasashoz, ahol megszámlálhatatlan siker részese lehettem. Csodálatos pályafutás, hogy aztán annak befejeztével egyszer csak biciklire pattanjak és újságkihordóként keressem a kenyerem. Ma, ha nagyritkán kimozdulok itthonról, a helyi ABC-ben vannak, akik felismernek és rám köszönnek. Ennyi maradt a dicsőségből…
Kántor közel tíz évet játszott a Vasasban, s a hetvenes évek egyik legjobb, legképzettebb balhátvédje volt. A pályafutása befejezése után pillanatok alatt szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a civil életben már nem számít, milyen
Kántor Mihály bajnok volt a Vasassal, a korosztályos válogatottal Eb-t nyert, és a felnőtteket is erősítette
gyors volt a gyepen, milyen pontosan centerezett. Előbb postásként kapott munkát, majd anyagbeszerzőként járta az országot. A fejlődés itt is kézzelfogható: bicikliről autóra váltott.
– Többször nősültem, de most mégis magányos lettem öregségemre – folytatta. – Nagyjából egy éve összepakoltam a cuccaimat, és visszaköltöztem Budapestről Szolnokra. Nem bírtam elviselni az anyósomat, akinél éltünk, s azt mondtam, inkább egyedül folytatom. Nem tagadom, nyomasztó a magány, karácsonykor különösen az. Van négy testvérem, sajnos felém sem néznek, de a négy gyerekemet sem látom soha, valamennyien dolgoznak. Annak is örülnöm kell, ha nagy ritkán felhívnak. Nem vagyok jól, úgy szédülök, mintha állandóan egy körhintán ülnék. Mind a két térdemben protézis van, és ezt állandóan tisztítani kell, mert a vaspor bekerül a véráramlatba. Hamarosan befekszem a kórházba öt napra. A nyugdíjam 110 ezer forint, de most mintha rám kacsintott volna a Jóisten. Kaptam egy levelet a Magyar Labdarúgó-szövetségtől, s ebben tájékoztattak, hogy a segítségükkel a nyugdíjam ezentúl 200 ezer forinttal lesz több. Óriási dolog ez, afféle életmentő ajándék. 71 esztendősen már nincsenek nagy igényeim és nagy vágyaim. Csak élni, szerényen...