Buszvezetőként kezdték újra életüket
▶ Azt állítják, felelősségteljes ugyan, de kényelmes, mégis kevés új kollégájuk van
BUDAPEST — Havi nettó több mint félmillió forintot is keresnek a BKV buszvezetői, mégis évről évre kevesebben akarnak a cégnél dolgozni. Egy kezdő járművezetőnek pótlékokkal minimum 2800 forint az órabére, ami a járművezetők átlagánál már havi bruttó 730–850 ezer, adókedvezmények nélkül 565 ezer forint nettó fizetést jelent. Ennyi jövedelemért sokaknak érdemes lehet játszani a gondolattal, hogy otthagyjanak csapotpapot és beüljenek a volán mögé.
Voltak, akik évekkel korábban megtették, nem feltétlenül a pénzért.
Kisjuhász Károly egy vízicsúszdán törte össze magát úgy, hogy épp csak túlélte a balesetet. Egy évig tartott a rehabilitációja, és teljesen máig sem jött rendbe. Ezért kellett felhagynia korábbi munkájával.
– Vendéglátósként egész nap talpon van az ember, én erre a baleset óta képtelen vagyok. Kezdetben kamionosjogosítvánnyal édesapám vállalkozásában segítettem fuvarozással, aztán megszereztem a buszvezetői engedélyt. Dolgoztam az Arrivánál, majd a BKV-hoz kerültem. Az én helyzetemben ez optimális, mert nem kell egész nap ácsorognom a konyhában, ehhez képest a kényelmes, szervóval felszerelt buszban végigülni a műszakot szinte pihentető – mesélte Károly, akinek egyedül az adminisztrációt volt nehéz megszoknia.
Kollégája, Böcskey László élete hat évvel ezelőtt vett gyökeres fordulatot, 2017 elején hagyta ott a színházat, ahol fővilágosítóként dolgozott. A döntés elkerülhetetlen volt, a rendszertelen időbeosztás miatt szinte semmi nem maradt a magánéletéből.
– Próbák délelőtt, előadások este, ünnepnapokon is. Gyakori volt a 16 órás vagy annál is hosszabb munkanap, ráadásul a színházcsinálás ugye nem a pénzről szól, az szerelem. Ezt egy ideig bírja az ember, de éreztem, hogy egyre nehezebben viseli a család a távollétemet. Egy nap kint álltam az erkélyünkön, törtem a fejem, hogyan tovább, közben néztem a végállomáson parkoló buszokat. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy vége a színháznak, buszsofőr leszek – emlékezett vissza a fordulatra.
Több évig szokatlan volt számára az új környezet, anynyira különbözött a színházi világ a magyar valóságtól. Ma már tudja, hogy nem könnyű pálya a buszvezetőké, óriási a felelősség, de otthonosan érzi magát az óbudai buszgarázsban.
A nosztalgia persze mindig megmarad; a soproni színház, majd a budapesti Bárka, a Radnóti, a Játékszín – 20 év nem tűnik el nyomtalanul az ember életéből, de a kiszámíthatóbb élet és a szabadidő, amit a családjával tölthet, mindennél többet ér.
Balázs Erik Gábornak egész más hiányzott még a BKV előtti tánctanári életéből.
– Úgy gondolom, kiégtem a hivatásomban. Húsz év alatt annyira beszűkültek a lehetőségek. Sok minden megváltozott a pályámon, nem éreztem az igényt saját magamban sem, hogy folytassam, nem éreztem fontosnak, amit addig csináltam, szélmalomharc volt az egész. Anyagi gondjaim is voltak, több volt a vadász, mint a fóka, de nem ez volt az elsődleges szempont, hanem hogy nem éreztem sajátomnak a munkámat. Egy ideje már tudtam, muszáj lesz váltanom, de évekig rágódtam, hogy meglépjem-e – idézte fel a válságos időszakot
Gábor. Szerencséje volt, mert azt már régen tudta, merre kellene indulnia, csak nem volt egészen tiszta a kép. Egészen a döntésig.
– Gyerekkoromban az volt az álmom, hogy valami nagy járművet vezetek, leginkább kamiont. Busz lett belőle 51 éves koromra. Egészséges dolog a változás, ha az ember megcsömörlött abban, amit csinált. Nekem nem a tánc kellett ahhoz, hogy felszabaduljon a lelkem.