Világkupa sztárja lett a 76 éves kapus
▶ Itthon nem léphet pályára bajnokin, mert nem kap sportorvosi engedélyt
OMIS — Élete legnagyobb kézilabdás elismerését gyűjtötte be Gólya András, a kapust az omisi Masters-Világkupán különdíjjal jutalmazták. A viadalon pályafutásuk csúcsán túljutó, harminc-negyven-ötvenéves játékosok küzdenek, de az ötvenesek kategóriájában szereplő MAFC Masters-csapat kézise közülük is messze „kiemelkedett”: 76 esztendősen állt kapuba, begyűjtve rengeteg elismerést.
– Fogalmam sem volt, hogy mire készülnek a szervezők, igazából azt sem terveztem, hogy a záróünnepségen ott leszek. Végül a csapattársaim meggyőztek, hogy menjek el velük – mesélte a különdíjas játékos, aki az egész mezőny korelnöke volt. – Rengetegen gratuláltak, csapattársak, ellenfelek, van két lányom és két unokám, persze ők is nagyon örültek.
András 1958 óta kézilabdázik. A Ferencvárosi Vasutasban kezdődött a karrierje, majd 1968-ban átigazolt a Ferencvároshoz. Akkoriban a zöld-fehérek az NB I B-ben szerepeltek, a szurkolók szerették a csapatot, és ő is remekül érezte magát. Olykor-olykor még az is megtörtént, hogy egy mérkőzésükön vagy edzésükön megfordult a klub ikonja, az aranylabdás futballista, Albert Flórián. Ám hiába voltak szép idők, eligazolt onnan.
– A műszaki egyetem levelező tagozatára jártam, emiatt visszatértem a Fervasba. Túlságosan sok volt már a heti öt edzés, a családra is időt kellett fordítani, és úgy véltem, a tanulás fontosabb a kézilabdánál. Nem biztos, hogy jó döntés volt. De megmaradtam fradistának, szurkolok a klubnak a mai napig – tette hozzá.
A játéktéren eltöltött évtizedek nem múltak el nyomtalanul, voltak persze sérülései, eltört a jobb csuklója, három ujja a bal kezén, de mindezek elmúltak, a védés a mai napig megy neki. Persze ha eltalálják labdával, az olykor fájdalmas, de jó is, mert azt mutatja, hogy hatékony a kapuban.
– Minden héten megyek futni tíz kört egy közeli futballpályára, ami négy kilométert jelent, eljárok úszni, és persze kézilabdaedzésekre is – árulja el fittsége titkát. – A sikerélmény is nagyon fontos. Amikor a Fradi-fakóban védtem például, volt egy meccsünk a GanzMávag ellen az NB II-ben, amelyen 13-1-re vezettünk a félidőben. Ilyeneket nem felejt el az ember, egy félidő alatt egy gólt kapni nem rossz teljesítmény.
Amióta elkezdte a játékot, rengeteget változott a kézilabda, látott még nagypályás meccset, aztán szabadtérből csarnokokba került a sportág, felgyorsultak a mérkőzések. Neki talán azt volt a legnehezebb elfogadnia, hogy a középkezdéseknél már nem kell megvárni, amíg az ellenfél viszszaér a saját térfelére, de annyi mindent látott már... És most, 76 évesen is örömmel odaáll a kapuba, mert a kézilbda még mindig rengeteg élményt ad számára.