Ujlaki Dénes: Nem félek a haláltól
Megviseli, hogy kéthetente a temetőbe kell járnia kollégáit búcsúztatni Évek óta tünetmentes a 79 éves színész
BUDAPEST — Nevetve mondja, hogy szeretné megállítani az időt. Belekapaszkodni, és jól visszahúzni. Aztán halkan hozzáteszi, hogy talán valamikor a 60-as évei elején gyorsult fel körülötte minden. Talán épp, amikor 64 esztendősen beleszeretett a nála 37 évvel fiatalabb gyönyörű és okos nőbe, Juditba. Ő lett Ujlaki Dénes hatodik felesége, aki aztán egy tündéri kisfiúval, Gáspárral ajándékozta meg 2009-ben a Jászai Mari-díjas színészt. Az öblös, karakteres hangú, imádni való művészt, aki január 20án betöltötte a 79-et.
Van valami hihetetlenül erős derű és életszeretet a hangjában. Ahogy mesél a leghétköznapibb dolgokról, ahogy feleleveníti a pályafutását, ahogy szenvtelenül beszél a gyilkos kórral folytatott küzdelméről – az olyan, mintha megannyi szerep lenne Ujlaki Dénes előadásában. Pedig ez az élet nevű színdarab sok-sok vígjátéki elemmel fűszerezve magában rejti a tragédiát is.
– Rendben van körülöttem minden, és ezt jó kimondani – kezdte Ujlaki Dénes. – Itt él velem egy gyönyörű, okos nő, akinél én tisztábbat nem ismerek az életben. S itt van velünk Gáspár, a mi szerelmünk
a jó tanuló, szorgalmas, de egyre nagyobb szabadságra vágyó 15 éves gyermek. Hadd menjen! A barátai rendesek, tud vigyázni magára, nem féltem őt. S magamat sem féltem. Megvívtam a magam harcait egy olyan háborúban, amelyben nem győzhetek. Aki egyszer szembenézett a gyilkos kórral, és azt mondja: hahó, emberek, meggyógyultam, az bizony hazudik.
Mert ezek a rákos sejtek nem mennek el, nem múlnak el, olyanok, mint a bogáncs, ami beleragadt a bolyhos pulóverbe. Évek óta tünetmentes vagyok, a rendszeres kontrollvizsgálatokon megdicsérnek az orvosok,
én mosolyogva elköszönök olyankor, és élek tovább. Ki tudja, meddig?…
S talán a színpadon él leginkább. Merthogy hiába gyorsabb nála az idő, január 20-a után hiába lépett be a nyolcas szám vonzásába – játszik, játszik és játszik. A Katona József Színház alapító tagjaként évtizedek óta hűséges a legkülönlegesebb fővárosi teátrumhoz.
– Olyan ez a színészmesterség, mint a katonaság – folytatta. – Ha menni kell, akkor menni kell. Ha szólít a darab, a szerep és a rendező, akkor nincs kifogás, nincs ilyen vagy olyan vírus, fáradtság, öregkori nyavalya. És én megyek, ha kell, hetente két-három alkalommal is színpadra lépek, mert imádom csinálni. Ez az életem és a munkám, egyszerűen nem szabad leállnom.
Ez persze azzal is jár, hogy kevés időm marad Kővágóörsre, a hangulatos kis balatoni nyaralómra. Az egész nyarat ott töltöttem a fiammal, és élveztem minden pillanatát. A születésnapomon a család köszöntött, nem volt tortából kiugráló ember, nem volt nagy csinnadratta, talán majd jövőre, a nyolcvanadikon.
Valakit mindig búcsúztatunk, és ez engem nagyon megvisel. Benedek Miklóst, Micut megsirattam. Csodálatos színész és szeretni való ember volt. Nem félek a haláltól, de nem is gondolok rá. Persze a gyermekeim – a nagyfiam, a nagylányom,
Gáspár, a kicsi –, no meg a két gyönyörű unokám is azt akarják, hogy örökké éljek. S talán ez lenne a legjobb megoldás…