Abban, bíztak „Sokan le is áll, MALÉV újralehet ha a indítani”
Szélnek eresztették a világ legjobb szakembereit, a mai napig összejárnak gyászolni a kollégák
BUDAPEST — Fekete nap volt a repülés krónikájában 2012. február 3.: ekkor szűnt meg a magyar nemzeti légitársaság, a Malév, aminek azóta sem lett utódja.
A társaság dolgozói szétszéledtek, van, aki Ázsiában repül, van, aki Skandináviában és olyan is, aki már felhagyott a pilótaélettel. A 12 évvel ezelőtt érzett döbbenet azonban máig elevenen él bennük.
Dombi János, a Malév egykori főpilótája 31 évet és 17 ezer órát repült a légitársaság gépein. Aznap, amikor bejelentették a csődöt, összehívtak egy válságtanácsot, aminek ő is tagja volt.
– Az állomány nagy része nem is sejtette, hogy ennyire gyorsan és tragikusan lesz vége mindennek – emlékezett a volt főpilóta. – Bár a baj előszelét már régóta érezni lehetett, sokan bíztak abban, hogy ha a Malév le is áll egy időre, akkor is újra lehet majd indítani. Nyugaton akkor már több hasonló esetet láttunk, például a Swissairnél, a svájci légitársaságnál is. Mindenki reménykedett.
A remény aztán átcsapott dühbe. A csőd bejelentése után fél órával már jelentkezett is a lízingcég, hogy kéri vissza a Malév flottájának gépeit, Dombi feladata volt ennek megszervezése és a felszámolásban való részvétel is. Júliusra végeztek az összes feladattal, közben pedig próbált segíteni azoknak, akik továbbra is repülni akartak.
– Az egyik fapados légitársaság gyorsan kinyújtotta a csápjait, sok kiváló pilótánk el is szerződött hozzájuk. A Malév dolgozói világszinten is nagyon jók voltak, nyugodt szívvel mondhatom, hogy benne voltunk a top 10-ben, köszönhetően a kiváló képzési rendszernek.
Dombi János külföldre szerződött, szimulátoroktatóként dolgozott tovább. Most viszszagondolva úgy hiszi, hogy abban a formában, ahogy a Malév működött, nem lehetett volna megmenteni a társaságot. Borzasztó szerződések voltak a cégnél, ömlött ki a pénz.
Az egészet át kellett volna alakítani, ezt azonban senki nem akarta megtenni.
– Minden évben az évforduló környékén össze szokott jönni a malévos csapat, mint egy család: együtt emlékezünk a régi időkre, nekünk ennyi maradt – szomorkodott kicsit a ma már nyugdíjas főpilóta.
Leposa Edina viszont mind a mai napig repül, most éppen Svédországban dolgozik. Ő volt az első tiszt azon a DASH 8-as gépen, amit édesapjával a kapitányi székben utolsóként vittek vissza Norvégiába a lízingcéghez.
– A hajnali órákban hívott egy kollégám, hogy hallottam-e, megállt a Malév – emlékezett Edina. – Igazi sokkot éreztem, először azért, mert hihetetlen volt, hogy egy ország légitársaság nélkül marad. A második sokk pedig akkor jött, amikor tudatosult, hogy nem is akar senki újat indítani.
Edina édesapja, Leposa Attila vezető oktató volt a Malévnál, és amikor megkapta a feladatot, hogy ő vigye vissza az utolsó DASH 8-ast, kiválaszthatta, hogy kivel szeretne repülni. Lányát választotta, ketten szálltak fel az utolsó útra.
Edina egy Charlie-dal soraival búcsúzott a rádióban: „Nézz, nézz az ég felé. Lehet, hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhőn száll”.
– Tényleg így történt – mosolygott Edina –, hiszen a gépnek Charlie volt a neve.
Az utolsó felszállás is különös volt: amíg rendszerint a pilótáknak mindent előkészített a földi személyzet, addig az utolsó úton ez már nem így történt, hiszen szinte alig maradtak már dolgozók. Akinek azonban még volt belépőkártyája, az mind odament hozzájuk elbúcsúzni. A pilótanő a Malév csődje után egy időre elbúcsúzott a repüléstől. Karaoke-DJ volt, aztán elment kamiondiszpécsernek, de gyártásvezetőként is dolgozott egy tévécsatornánál. Végül egy kis magyar légitársaságnál, a Base Airlinesnél talált vissza újra a repülőkhöz, majd néhány éve úgy határozott, hogy Svédországba költözik. Azóta itt repül, de a maléves sztorikat nem felejti el soha.