Örökre elhagyna, ha megtudná a

Még csak azt sem mondhatom, hogy megbotlottam. Nem csaltam meg, hiszen akkoriban nem voltunk együtt. De sajnos akkor nem mondtam el az igazságot, amikor kellett volna.

Aférjemmel már jó hét éve házasodtunk össze. Bár nagyon jól megvagyunk, de nem volt mindig ennyire felhőtlen a kapcsolatunk: az esküvőnk előtt volt egy időszak, amikor olyan sokat veszekedtünk, hogy szét is mentünk egy időre. Nem sokáig, mindössze két hétig tartott a szakításunk, de sajnos én az idő alatt összejöttem valakivel, aminek következménye is lett: teherbe estem.

Mivel az egész csak egy futó kaland volt, semmit se jelentett, és mi újra együtt voltunk, méghozzá boldogan – nyilvánvaló volt, hogy az a kaland örökre az én titkom marad. Összeházasodtunk és azóta is együtt vagyunk. Imádja a gyerekünket, akit abban a biztos tudatban nevel, hogy természetesen az övé.

Én pedig őrlődöm, mert egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem ő az igazi apja. Eleinte én is azt hittem, hogy a férjemtől van, de amikor manapság ránézek növekedő fiam arcára, csak azt a férfit látom benne, akivel akkoriban összefeküdtem. Szerencsére a férjem nem is sejti az igazságot, de én egyre biztosabban tudom, és kegyetlenül mardos a bűntudat.

A gyereknek nagyon jó apja, nála jobbat el se tudnék képzelni, engem viszont belülről felemészt a szégyen. Nem merem elmondani az igazságot, mert biztos vagyok benne, hogy azonnal elhagyna minket. Nem az a típusú ember, aki más gyermekét képes lenne felnevelni. A gyerekben is összedőlne a világ.

Hiába, hogy akkor nem voltunk együtt, nem „csaltam meg”, utólag mégis helyrehozhatatlan, ami történt. Mindenkinek jobb, ha meghagyom abban a tudatban, hogy övé a gyerek, és soha nem derül ki a titkom.