Már az orvosa sem hitt abban, hogy Hegedüs hazatérhet
Életveszélybe került, két hétig kórházban tartották A birkózólegenda talpra állt lánya elvesztése és Covidbetegsége után is
SZENTENDRE — Folyamatos küzdelemre kényszeríti az élet. Mintha a sors újra és újra a fülébe súgná, vagy inkább kiabálná: harcolj! S Hegedüs Csaba szinte soha nem hagyta, hogy két vállra fektessék. Sem a birkózószőnyegen, sem a hétköznapokban. Megküzdött az olimpiai aranyért, egy ország elismeréséért. Megküzdött az elviselhetetlen fájdalommal, amikor eltemette gyönyörű, fiatal lányát, Olimpiát. De „leszkanderozta” az alattomos Covidvírust, és most egy újabb, életveszélyes betegséget. A müncheni ötkarikás játékok bajnoka szerda délben hagyhatta el a Honvédkórházat. Két hétig feküdt ott – napokig életveszélyes állapotban.
– Hazahoztak, aztán amikor megérkeztem szentendrei otthonomba, s kiszálltam a kocsiból, megszédültem.
Nagy levegőt vettem, megráztam magam, odasétáltam kis kapunkhoz, és megcsókoltam. S közben arra gondoltam: köszönöm Istenem, hogy hazajöhettem
– árulta el. Egy bivalyerős ember könynyek között kiejtett mondatai. Hegedüs fáradt, fásult hangon mesélt. A hangjában mégis ott bujkált a remény, az életszeretet. Olyan két hét van mögötte, mintha a pokolban edzőtáborozott volna. De ez nem valamiféle versenyről szólt, hanem az életben maradásról.
– Olyat éltem meg, amit eddig soha – mondta a kórházból hazatérve. – Egyszer csak elkezdtem fázni, úgy, mintha egy zakóban kisétáltam volna az alaszkai hómezőre. Mondtam is a barátomnak: na, én átmegyek a Héliába, megmártózom a finom, meleg vízben, hátha magamhoz térek. Így történt. Nyakig ültem a forró vízben egy másik barátommal, és beszélgettünk, mintha minden rendben lenne. Csak közben vacogtam. Azt gondoltam, a szauna lesz a megoldás, ott ritkán fáznak az emberek. Bementünk,
nagyjából öt perc után kibotorkáltam, majd jött a képszakadás. Később derült ki, akkor már közel negyvenfokos lázam volt. Rosszul lettem, mentőt hívtak, és a következő jelenet már a kórházban zajlott,
egy doktor a golyóstollát mutatta nekem, s kérdezte, mit tart a kezében? Állítólag mosolyogtam, de válaszolni nem tudtam.
Mennyi erő kellett ahhoz, hogy Münchenben, 1972-ben felálljon a dobogó legfelső fokára, és olimpiai bajnokként térjen haza! Mennyi erő kellett a további sikerekhez, s persze később edzőként, szövetségi kapitányként, civilként is kitérni az alattomos fogások elől. Hegedüst egész életében tisztelet övezte – s övezi a mai napig. Ő a Tuskirály, a honi sportélet kiemelkedő alakja. Csakhogy a sors folyamatos próbatétel elé állította.
– Két hétig voltam a Honvédkórházban, nem lehetek elég hálás az orvosoknak, az ápolóknak – folytatta. – Rengeteg figyelmet és szeretetet kaptam.
Megmentették az életemet. Amikor felhívott a körzeti orvosom, azt mondta nekem: Csabikám, láttam a leleteidet, s bevallom, nem hittem volna, hogy valaha az életben még beszélni fogunk egymással.
A kórházban megannyi vizsgálat után kiderült, hogy orbáncom van. Naponta kaptam az infúziót, az antibiotikumot. Azt csak utólag tudtam meg, hogy közvetlen életveszélyben voltam. Nagy valószínűséggel a lábkörmöm bevágása során, egy rossz mozdulat következtében keletkezett seb nyitott kaput a baktériumnak. A kórházi ágyon százszor, ezerszer végigfutott rajtam, miért kell folyamatosan próbatételekkel szembenéznem. A lányom elvesztése gyógyíthatatlan seb. Aztán jött a koronavírus, és az én drága Marcsikámmal, a feleségemmel együtt feküdtem kórházban, kritikus állapotban. Most meg ez… Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de afféle feladatként éltem meg, hogy megint legyőzzem a betegséget. Hiányzott a családom, az otthonom, a három kutyám. De most, hogy itthon vagyok újra, erőt gyűjtök. Soha nem éreztem magam ennyire gyengének. Aztán fogom ezt a három gyönyörű állatot, és sétálok velük. Sétálok, amíg az erőm bírja.