A hűséges Béla ragaszkodott a szabadságához
Két év alatt 2,5 millió forint gyűlt össze közadakozásból, hogy szobrot kapjon Baja város egykori kutyája. A szobrot hamarosan felállítják a belvárosban, a nap mint nap arra kóborló Béla kutya útvonalán.
Szia Béla, hova mész? – így köszöntek a bajaiak évtizedekkel ezelőtt annak a különleges kutyának, akit befogadott és gondozott egy egész város. Béla kutya sorsát állatszerető bajai újságíróként a ’80-as évek végétől követtem. Gazdája halála után Béla az utcára került, és hamar felhívta magára a figyelmet „emberi” viselkedésével. Például sokszor lehetett látni, ahogy a piros lámpánál a gyalogosokkal együtt várja a zöld jelzést, és így megy át a zebrán. Nagyon okos kutya volt, ugyanúgy járt-kelt a városban, mint bármelyik városlakó. Öreg és fiatal: mindenki ismerte, igazi helyi celeb volt. De ő nem állt szóba mindenkivel: azt mondják, kikerülte a rossz embereket. A város minden pontján látni lehetett, de legtöbbször a sétálóutca környékén időzött. Nyáron a gyógyszertárban hűsölt, télen az áruházban vagy a postán melegedett. A közterület-felügyelet a több ezer helyi kutya közül csak Bélának adta meg azt a kiváltságot, hogy póráz nélkül kóboroljon az utcákon.
Télen busszal járt
Béla törzsvendég volt az egyik presszóban, de a fodrásznál és sok más helyen is etették, itatták. A ’90-es évek közepén Béla kutyáról két tévériportot is készítettem a Magyar Televíziónak, így az egész ország megismerte. Akkor mesélte el a baromfiboltos – Béla pontosan tudta, hogy hétfőn zárva tart, de kedd reggel 7-kor, a nyitásra mindig ott ült az üzlet előtt – és várta a far-hátját. Sőt, azt is tudta, mikor van szállítás, és akkor is odament kunyerálni. A vizsla-keverék akkortájt váltásban éjszakázott egy Táncsics utcai nyugdíjas néninél, valamint a főtéren lakó Gréti néni lakásában. Utóbbi megható dolgot mesélt.
– Béla gazdája a helyi III. Béla Gimnázium tanára volt, innen maradt a kutyán a név. A férfi halála után nem volt aki gondozza, így lett a városé. Hallottam, hogy Béla mind a mai napig kijár a temetőbe a gazdája sírjához, és többen azt is látták, hogy télen autóbuszon utazott a temetőig – mondta 1995ben a néni. Sok más emberhez hasonlóan ő is szívesen befogadta volna Bélát élete végéig, de a kutya nem maradt meg hosszabb ideig egy helyen. Van, aki szerint azért, mert szerette a szabadságot, mások szerint inkább az egykori gazdája iránti örök hűsége miatt. Így lett mindenkié és senkié.
Nem szerette, ha fotózták
Bélát 1995 decemberében hivatalosan is a város kutyájává avatták a polgármesteri előszobában. Attól kezdve a város vállalta az
oltási, orvosi költségeket, és az ünnepelt egy kis érmés nyakláncot is kapott, „Béla, a város kutyája” felirattal. Viccesen úgy kezdtek beszélni erről, hogy Bélát díszpolgárrá avatták – amin aztán páran meg is sértődtek a helyi közélet díszpolgári címre vágyó szereplői közül... Pedig – ahogy az akkori polgármester is mondta – valójában a kutyák közti „díszpolgárságról” volt szó. Aztán egyszer csak eljött 1999. június 8., ami gyásznapként írta be magát az állatszerető bajaiak szívébe. Az akkor már tizenpár éves Bélát elgázolta egy (állítólag nem helybéli) autó, és sajnos olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy másfél órás műtét után az állatorvos kénytelen volt az elaltatás mellett dönteni. De a mai negyven pluszosok, akik ismerték és szerették, azóta sem felejtették el Bélát. Nosztalgiával nézem a róla készített fotóimat. Nehéz volt őt fotózni, emlékszem, mindig menekült a fényképezőgép elől. Hálás vagyok, hogy sikerült lencsevégre kapni ezt a kivételes pillanatot: épp belenéz a kamerába. S bár egy egész város szerette, mindig ott volt a tekintetében valami mély, barna szomorúság.