Lapunk a 30. születésnapját ünnepli. Ennek apropóján neves színészek, élsportolók, politikusok és közéleti személyiségek osztották meg emlékeiket, ők hogy is látták az elmúlt három évtizedet
Elmondom, mit szerettem a 94-es évben.
Szerettem, hogy mindenhonnan kimentek az oroszok, és szerettem, hogy a laktanyáikat felverte a gaz.
Szerettem, hogy általában a laktanyákat felverte a gaz.
Szerettem, hogy megvettem az első mobiltelefonomat, és szerettem, hogy kínos volt vele az utcán beszélni. Tetszett, hogy Hofi úgy hívta, bunkofon, és tetszett, hogy elérem Anyámat, amikor csak akarom.
Jó volt, hogy Opel Astrák jártak a pesti utakon, nem csak Wartburgok, és jó volt, amikor egy csodás hang azt mondta a tévében: „igaz barátja, Opel Astra”. Azóta szerelmes vagyok abba a hangba.
Tetszett a nemzet szó, mert azt jelentette, mi mind, együtt.
Nem tetszett a holland–magyar 7-1, de tetszett, hogy az újságok nem írták róla, hogy valójában mi nyertünk.
A Sátántangó szerintem a valaha készült legjobb film, de a Ponyvaregény se kutya. Ez mind 1994...
Jó volt, hogy negyedik lett egy magyar dal az Eurovízión, jól hangzott a 67-es út a Republictól, és élveztem, amikor a Szigetre azt mondták: Eurowoodstock.
Örültem, hogy egyszer az egyik oldal nyerte a választást, egyszer a másik, tetszett nekem, hogy senki nem tud megmelegedni a hatalomban.
Odáig voltam Schumacherért, és Maradonának is meg tudtam bocsátani a doppingolást.
Boldog voltam, amikor Jeszenszky áprilisban kérte, hogy csatlakozhassunk az unióhoz, együtt ünnepeltem Clintonnal, hogy már soha többé nem lesz berlini fal.
Nem bántam a brókerbotrányt, tetszett, hogy fény derült rá, az meg aztán igazi ünnep volt, amikor megnyílt Győrben az Audigyár.
Nem bántam, hogy sportriporterből politikai újságíró lettem, rádiósból tévés, szegény emberből, hát, mondjuk így: jobb módú.
És örültem a Blikknek, meg a szuper Ligeti Nagynak, írtam is az újságba kettőt, ami jó volt, aztán nem írtam többet, ami szintén jó volt.
Ma úgy emlékszem, hogy 1994-ben volt minden.
Aztán azt gondolom, nekünk volt.
Ma azt gondolom, nincs sok minden.
Aztán rájövök: nekünk nincs. Sokaknak van. Legyen. Például a Blikknek!
Bis hundert und zwanzig!