Valójában butaság, mégsem tudom megbocsátani magamnak
A mi „szerelmünk” nem teljesülhetett be. Utólag belegondolva már nem is bánom, mert óriási bonyodalom lett volna belőle.
Tinédzserkoromban beleszerettem egy férfiba, mint igazi tininek, csakis ő számított. Teljesen belecsavarodtam. Nálam sajnos sokkal idősebb volt, ráadásul nős is, a felesége pedig nem volt más, mint anyám legjobb barátnője – de mindezek lehetetlenségét csak utólag, a mai, felnőtt fejemmel látom be.
Mert akkoriban csak kerestem helyem a világban, nem nagyon tudtam, mit is akarok, de a velem korabeli fiúk nem érdekeltek. Annál inkább a nagy Ő, akihez titkon eszméletlenül vonzódtam, miközben valahol már akkor is éreztem-tudtam, hogy a nagy korkülönbség miatt eléggé reménytelen az egész.
Valójában csupán egyszer sikerült vele kettesben maradnom, az is elég rosszul sikerült. Megpróbáltam megcsókolni, de ő csúnyán visszautasított. A lánya lehetnék, ne hozzam már őt ilyen kellemetlen helyzetbe! Teljesen összetörtem lelkileg, nagyon megviseltek a szavai annyi titkolt vágyakozás után.
A mai napig szégyellem azt a helyzetet, annyira kellemetlen volt, még görcsbe rándul a gyomrom, ha rá gondolok. Soha többet nem próbálkoztam nála, és egy életre elment a kedvem attól, hogy nálam akárcsak pár évvel is idősebb férfival kezdjek.
Ma már szép családom van, két szép gyermekem. Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy milyen voltam fiatalkoromban. Felnőtt fejjel is szégyenkezem, ha eszembe jut. Nem szeretném, ha a gyerekeim, a férjem megtudná, hogy ennyire vágytam egy idősebb férfira, aki ráadásul a feleségével együtt a mai napig összejár a szüleimmel. Próbálom is elkerülni, hogy még véletlenül se fussak össze vele. Bár évek teltek el azóta, mégsem tudnék a szemébe nézni.