Bálnával nem barátkozunk! – mondták az iskolatársaim
Bálnával nem barátkozunk! – cukkolták az osztálytársai Annit. A kislány értett a szóból – ám ahelyett, hogy abbahagyta volna az egész napos habzsolást, iskola után szaladt haza, és lefekvésig bánatában csak evett és evett...
Roppant magányosan teltek iskolásévei. Nem csak pajtásai csúfolták, ő is ostorozta magát. Mert teljesen tisztában volt vele, hogy szinte egész életében túlsúlyos volt. Ha belenézett a tükörbe, maga is elborzadt saját látványán. Mégsem tett ellene semmit, nem kért segítséget a szüleitől, sem tanáraitól, egyetlen orvostól sem, csak tömte magába a kalóriákat. Volt olyan időszaka, amikor napi ötezernyit falt be... És még csak nem is egészségtelen ételeket evett, ám mindenből nagyon sokat.
Inkább bebugyolálta testét
– Tizenhat éves voltam, amikor magam is úgy éreztem – olyan kövér vagyok, hogy kipukkadok. Na, akkor elkezdtem fogyókúrázni, és sikerült is leadnom több mint 10 kilót, de aztán megtorpant a súlyvesztés, én pedig nem voltam kitartó, így újból hízni kezdtem. Tavaly tavaszra már 101 kilót mutatt alattam a mérleg – mondja a 23 esztendős Anni. – Már az öngyilkosság gondolatával is foglalkoztam. Ha kiléptem otthonról, hatalmas ruhákba burkoltam magam, s ha ismerőst láttam az utcán, inkább bementem egy kapualjba, csak ne kelljen vele találkoznom. A szívemet is nagyon megterhelte a túlsúly, egyszer hirtelen rosszul lettem – a mentő bevitt a kórházba. Belgyógyászati-kardiológia osztályra kerültem, ahol először a ketyerémmel és a vérnyomásommal meg a cukrommal foglalkoztak, s amikor már azt hittem, hogy mehetek haza, megérkezett a pszichiátriai osztály orvosa. A doktornő elmondta: a belgyógyász kérte meg, segítsen nekem lelkileg talpra állni, hogy meg tudjak szabadulni a túlsúlytól. Az pillanatok alatt kiderült, hogy nincs te st k é p z ava r o m – magam is tisztában voltam tarthatatlan állapotommal. És azzal is, hogy ez a rosszullét alighanem a szervezetem utolsó figyelmeztetése volt. Ezért fogadtam el az orvosok segítségét – belgyógyászdiabetológus-lipidológus, kardiológus, dietetikus, pszichológus és gyógytornász támogatott fogyókúrám elején.
Lépésről lépésre
Havonta jártam a belgyógyászhoz és laborkontrollra, a pszichológussal, a dietetikussal és a gyógytornásszal pedig online tartottuk a kapcsolatot. Utóbbi nagyon vigyázott rá, nehogy megerőltessem magam, eleinte csak sétáltam, majd jött a tempósabb gyaloglás. Négy hónap után jutottunk el oda, hogy lemehettem
Ha a „tökéletes” időpontra vársz, soha nem fogod elkezdeni. Kérj segítséget, és vágj bele!
a tornaterembe, és végezhettem felügyelet mellett és segítséggel gyakorlatokat is.
Nem mondom, hogy egyszerű volt, és ha ezek az emberek nincsenek mellettem, egyedül aligha sikerült volna. Hiszen nagyon fontos a mozgás, de legalább olyan fontos a kalóriák visszavágása, méghozzá úgy, hogy közben az ember ne éhezzen, ne törjenek rá éhségrohamok. Hála a dietetikus
nak, soha nem éheztem a kúrám alatt. Javaslatára ügyesen és fokozatosan kellett csökkentenem az evést, mert az 5000 kalória után rögtön aligha értem volna be 1400 kalórával... Ennek megint csak kudarc lett volna a vége.
Most pont jó
Az étrendem összállításához ma is kérek segítséget, ám gyógytornász helyett ma már személyi edzőhöz járok. Mert ahogy beindult a fogyás, és minden leletem javulást mutatott, elkezdhettem a komolyabb kardiós edzéseket is. Ezeknek hála jó fél év után az alakom is formásabb lett. Ez csak megerősített abban, hogy érdemes folytatnom, s ha továbbra is mindent fokozatosan és rendszeresen csinálok, végre tartós lehet az eredmény. Most már hetente 5 edzésre is elmegyek, a súlyom 86 kiló, az izomtömegem pedig 8,5... Nekem ez az álomsúly. Megszenvedtem érte nagyon, ezért megfogadtam magamnak: nem engedek a 86-ból!