A bennünk élő én...

Valaki folyton beszél bennünk. Magyaráz, viccelődik, nevetgél vagy éppen sír. Nem, ez nem a tudathasadás előjele, csak önmagunk védtelen, örökké szeretetéhes, megzabolázhatatlan része, a gyermeki énünk.

Van ez a kisgyerek, aki annyi évvel ezelőtt naivan és hittel tekintett a világra, aki elhitte, hogy az emberek alapvetően jók, hogy apa és anya feltétel nélkül szeret, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését. És ez a kisgyerek azóta sok mindenre rádöbbent, megtanulta, hogy nem szabad mindenkiben bízni, hogy a szeretetet nem mindig adják ingyen, és hogy a jó is elnyeri a büntetését. Ezt a kisgyereket mind itt hordozzuk magunkban, ő mi vagyunk, de már rég elfeledkeztünk róla. Nem is törődünk vele, észre se vesszük, ahogy apa se vette őt észre harminc évvel ezelőtt, mert annyira rohant dolgozni. Ez a kisgyerek, vagyis önmagunk gyermeki része nem vágyik másra, csak hogy néha megkérdezzük, hogy van, mit szeretne. Ha néha megölelnénk, dédelgetnénk egy kicsit. Mindenkinek szüksége van arra, hogy játsszon, nevessen, ölelkezzen, bolondozzon elvárások, bűntudat és szorongás nélkül.

Félreértettem őt

– A vőlegényemet pár hónapja elhagytam, mert bármennyire szerettem, nem tudtam elviselni, hogy egy felelőtlen, link, már-már idétlen alak – meséli F. Zsuzsa (27). – Bence mindenhonnan elkésett, a munkahelyén a határidőket csak körülbelül tartotta be, ha azt mondtam neki, ne csináld, mert ki fognak rúgni, csak a vállát vonogatta röhögcsélve, hogy akkor mi van. Mindenből viccet csinált, de én nem tudtam vele nevetni, mert engem komoly embernek neveltek. Amikor elhagytam, majdnem beleszakadtam, mert még senkit nem szerettem annyira, mint őt. De be kellett látnom, nincs közös utunk, mert egészen ellentétesen gondolkozunk a világról. Aztán két hét múlva kaptam tőle egy hosszú levelet. Megírta élete nagy titkát, amiről addig hallgatott, hogy egy halálos betegség torkából menekült meg pár évvel ezelőtt. Amikor a sok szenvedés után visszakapta az életét, úgy döntött, hogy semmit nem vesz ezentúl komolyan, csakis a szeretetet, a szabadságot, a jókedvet, az egészséget és a természetet. Mert nincs is semmi, ami ezeken kívül fontos… Megdöbbentett a levele, de meg is érintett. Hát azért viselkedik így, mert kis híján meghalt? Végre megértettem őt, és rohantam vissza hozzá, amint tudtam. Azontúl együtt nevetgélünk a fontoskodókon és hatalmaskodókon, mint a rossz gyerekek.

Düh, dac, boldogság

Minden ember viselkedésében fellelhető a gyermeki én. Ilyenkor szoktunk dacból, akár toporzékolva nemet mondani még olyan áron is, hogy magunkat is megfosztjuk az örömök

től. Ilyenkor szoktunk kiskakas módjára (majdnem) verekedésig menően ordítozni a másik autóssal a pirosnál, vagy egymás hajának esni az utolsó darab kék pulcsiért a plázában. A legtöbb jelenbeli stresszünk, elakadásunk, indulatunk kisgyermekkorból fakad, amikor nem értettük, nem tudtuk feldolgozni, hogy mi történt velünk. Ha akkor sértődötten, durcásan, követelőzően, félelemmel, indulatosan reagáltunk, akkor azt felnőttként is megismételjük, míg nem sikerül azt feloldani, jobb megoldást találva átalakítani. Mégis a legfontosabb dolog, amiért nem szabad elnyomnunk Belső Gyermekünket, az a felszabadult, felhőtlen öröm és az önfeledt játékosság, ami szintén innen táplálkozik. Mind az örömkészség, mind az önfeledtség egészségünknek és jóllétünknek is fontos része. Csak a Belső Gyermek által vagyunk képesek megélni a feltétel nélküli boldogságot. Amikor nem tes�szük hozzá, hogy majd csak akkor leszek boldog, ha ez meg ez a feltétel is valóra válik, hanem boldog VAGY, itt és most, csak mert élni csodálatos.