Elhagyni nem tudom, inkább csak hallgatok
Képtelen vagyok arra, hogy elhagyjam. Így aztán a saját boldogságomat kockáztatom, hogy ő ne sérüljön lelkileg. Nem mutathatom ki az érzéseimet.
Már lassan húsz éve, hogy házasok vagyunk. Részemről már régesrég elmúlt a szerelem, de mégsem hagyom el. Próbáltam olykor újra beleszeretni, de egyszerűen nem ment. Eleinte szerettem, hogy simulékony és az a bizonyos hősszerelmes típus. Ám ahogy múlt az idő, egyre jobban a terhemre volt az állandó megfelelési kényszerével. Túl sok nekem az, hogy mindig és folyamatosan, az életünk szinte minden percében a kedvemben akart járni, és bár nehezen hihető, de hos�szú távon ez nagyon fárasztó. Az utóbbi években be kellett ismernem, hogy én nem ilyen férfira vágyom. Hogy valaki folyton a tenyerén hordozzon. Ez engem csak kiábrándít.
Egyszer félreléptem, egy olyan férfival, aki megadta nekem azt, amit a férjem soha nem tudott, amire egyszerűen nem képes.. Mégsem lett folytatása, mert a férjemet elhagyni nem tudom, nem merem, mert annyira labilis ember, félek a következményektől.
Nem akarom, hogy összetörjön lelkileg. Talán még kárt is tenne magában, ha elmondanám, hogy mi jár a fejemben. És ha miattam történne, azért a világ szemében én lennék a felelős. Van egy gyerekünk, aki ugyan már lassan felnőttkorba lép, mégse tudnék a szemébe nézni, ha miattam veszítené el az apját. Így inkább csak hallgatok.
Valójában senki sem tudja, hogy mi játszódik le bennem. Nagyon ügyelek arra, hogy ne látszódjon rajtam az, amit valójában érzek. Ő sem tud erről, és arról sem, hogy csak sajnálatból és félelemből vagyok vele. Ami elég szörnyen hangzik…
Sokszor gondolok arra, hogy mennyivel jobb és könnyebb lenne, ha lenne valaki az életemben, akivel meg tudom osztani a bánatomat, aki támogatna és jó tanáccsal látja el, de erről senkinek nem merek beszélni.